Rozsdagyár

MACHINE HEAD - BLOODSTONE & DIAMONDS (2014)

2014. november 05. - Kovenant

machineheadbloodstonecd.jpg

Trükkös fickó ez a Robb Flynn. Emlékszünk még a "The Burning Red" és a "Supercharger" című Machine Head albumokra? A hátracsapott baseball-sapkás és buggyosgatyás rockerekre? Amikor a Limp Bizkit meg a Crazy Town volt a heavy metal? Rettenetes idők voltak azok, kedves barátaim, és a mai Machine Head-et ismerve szinte hihetetlen, hogy Robert Flynn milyen bőszen reppelt a fenti két albumán, Police nóta feldolgozásával téve művészileg kerek egésszé lemezeit. 

A Machine Head nyolcadik, november 7-én a Nuclear Blast kiadó gondozásában megjelenő albuma nagyon furcsa lemez lett. Erős anyag, az kétségtelen, kenterbe veri gyakorlatilag a mai metal termés 95%-át. A csapat hangzása, számai ezer közül is azonnal felismerhetőek és egyediek, Flynn üvöltése/éneklése, agresszív érzelemteli előadásmódja egészen kiemelkedő és párját ritkítja.

A lemezen a leginkább dicsérhető részlet a gitárjáték, a riffek, de főképp a szólók. Ami például a "Night Of The Long Knives", a "Beneath The Slit", a "Now We Die" vagy a "Take Me Through The Fire" középrészén elhangzik, az csodálatos és innovatív. Phil Demmel-ben Flynn megtalálta a tökéletes szólógitárost, ez kétségtelen. De az "Eyes Of The Dead" nótáról is hasonlóképpen csak áradozhatunk.

Flynn érezhetően koncentrált a változatosságra. Van itt minden: két számban is előjön a már az "Unto The Locust" albumon bevezetett vonóskíséret, gyors, szinte hardcore punkos darálás a már említett "Night Of The Long Knives" tételben, heavy/power metalos ballada az "In Comes The Flood" képében, thrash-zúzda a "Now We Die" dalban. És íme a trükk: Robb Flynn szép lassan kezdi elővenni a Deftones-szerű/alternatív metalos témákat, melyek miatt a zenekar pályáját majdnem kettétörő "The Burning Red" és "Supercharger" albumokat követően kiadó és rajongói támogatás nélkül maradt.

A Machine Head ezt követően éles kanyart hajtott végre, 3 kegyetlenül döngető lemezt adott ki, bár már az előző "Unto The Locust" albumon kezdett óvatosan újdonságokkal kísérletezni, ami most a legfrissebb korongon észrevétlenül át is vette az irányítást. A "Damage Inside" vagy a "Ghost Will Haunt My Bones" erre a példa: egy az egyben ráfértek volna a "The Burning Red"-re. Ezt nem negatívumként említem persze, csak érdekes, hogy ami tizenöt-tizenhárom évvel ezelőtt a stílussal szembeni árulásnak minősült, az ma már a kritikusok által felmagasztosult újítás. Pedig ezek a tiszta énekléssel kísért dallamok mindig is ott voltak Flynn-ben, ugyanúgy, mint a Ten Ton Hammer kompromisszummentes zúzása.

A másik érdekesség az ultradallamos kórusok-refrének hatalomátvétele: legalább 4-5 számban szinte újkori (legfőképpen a legfrissebb lemezt jellemző) In Flames melódiák hallhatóak, ami legalább is meglepő. Ha többször végighallgatjuk a korongot, szembeötlővé válik, hogy a változatosság a számokon belül is vezérlőelv: a fentebb felsorolt elemek egymást váltva jelennek meg. Sosem kapunk "csak" thrash vagy alternatív metal számot, mindig minden keveredik egymással.

Ami a fentiekből világosan látható és következik, az Flynn eget- és falrengető ambíciója. Szinte hallatszik, hogy meg akarta írni a nagy amerikai modern metal albumot, egyfajta mai "Dark Side Of The Moon"-t. Abban is követte Roger Waterst, hogy nagy, általános, világmegváltó témákkal (is) foglalkozik, ami az "Imaginal Cells" című instrumentális, szövegbejátszós tételben csúcsosodik ki. Hallunk itt mindent környezetszennyezésről, dinoszauruszként kihaló emberiségről, politikusi csalásról, a gonosz üzleti világról, stb.

A fajsúlyos mondanivalót egy több mint 70 perces albumon tálalja, gyakorlatilag 10 teljes nótában (a "Damage Inside" elszállós nu metal líráját és az instrumentális szerzeményt ne számítsuk ide), ami nagyon hosszú számokat eredményez. Itt is igaz, ami szinte mindenhol: a kevesebb több lett volna, számokat, meg az egész korongot is rövidíteni kellett volna. Ami viszont kegyetlenül hangozhat: Robb Flynn egész egyszerűen nem olyan intellektuális típus, mint a Pink Floyd vagy a Deftones, ezért nem is áll a Machine Head-nek jól a művészieskedés. Mert a túlzott melodráma, a giccs határát súroló vonósok bizony azt közelítik.

Ettől persze a "Bloodstone & Diamonds" nagyon jó album, erős nótákkal, kiváló szóló és riffmunkával, nagyszerű, erőteljes énekesi teljesítménnyel és ami a legfőbb, próbálkozni, újítani merő dalszerzői képességekkel és szándékkal. De mintha megtört volna egy kicsit az a zenei ív, amit a "Through The Ashes Of Empires", a "The Blackening" és az "Unto The Locust" albumok fémjeleztek.

Nem a legjobb Machine Head album, de jobb, mint szinte bármi, ami mostanában megjelenik.

9/10

MH band.bmp

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4410420950

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása