Rozsdagyár

BULLET FOR MY VALENTINE - Venom (2015)

2015. szeptember 03. - Kovenant

bfmv_cover.jpg

A metal/rock színtéren a legnehezebb dolga azoknak az előadóknak van, akik zenéjüket, mondanivalójukat kifejezetten egy adott, nagyon pontosan körülhatárolható korosztálynak célozzák be (jelen esetben döntően a 12-18 évesekről beszélünk), továbbá a stílus, amit képviselnek, trenddé és divattá válik. Ha sikeresek, a berobbanást követő körülbelül öt évben együtt élnek és mozognak rajongótáborukkal, generációs sztárrá válnak igen hamar. De aztán, ahogy az évek telnek, egyrészt a hallgatóság lassan kiöregszik, csakúgy, mint maga a csapat, másrészt pedig a korábban a csapból is folyó zenei trend pár év alatt elveszti frissességét és szavatosságát, magyarán kimegy a divatból. Ilyenkor valamit ki kell találni. Az év elején Marilyn Manson új albuma (lemezkritika itt) váltott szenzációsan: az öregedő és leszállóágban levő korábbi shock-rocker úgy tudott valami mást mutatni magából, a benne rejlő sötétségből, hogy közben érdekes módon mégis megmaradt önmaga. És bár az augusztus 14-én az RCA Records gondozásában megjelent ötödik albumán a Bullet For My Valentine szinte parodisztikus módon, hiperbolikusan felnagyítva adja önmagát, váltani nem hogy nem sikerült, de a szándék pont ezzel ellentétes lehetett.

2005 környékén úgy látszott, hogy a dallamos metalcore átveszi az uralmat a keményebb zenék felségterületén: mindenhonnan az ilyen bandák ugrottak elénk, a fiatalabb rockközönség körében abszolút egyeduralkodónak számítottak, úgy jöttek fel, mint borban a buborék, hogy klasszikust idézzünk. Mivel akkoriban a walesi csapat átlagéletkora még fűzővel leszorítva, de korrelált a rajongóikéval, az Egyesült Királyságban főleg, de azért a kontinentális Európában is korrekt kis hisztéria támadt körülöttük. Az első két albumuk, de leginkább a 2008-as "Scream Aim Fire" tényleg nagyot durrant, tulajdonképpen a választott stílusuk csúcsteljesítményeként értékelhetőek.

Aztán valami megtört. Utolsó lemezük, a 2013-as "Temper Temper" eléggé beleállt a földbe, a süllyedő hajóról Jason James basszusgitáros meg is lépett 2015 elején. Matthew Tuck és csapata nagyon rákészült az új albumra, sőt, a frontember idén májusban azt is nyilatkozta, hogy a "Venom" lesz az év (!) legfontosabb és legnagyobb (!) metal megjelenése. Nos, ez a megjegyzés legfeljebb önbizalomhiányra vagy feltűnési viszketegségre enged következtetni, másra nem nagyon. Ha jó vagy, az úgy is ki fog derülni: ez az önreklám elég szánalmasra sikeredett, ami nem volt túl jó előjel a lemez kapcsán.

A meglepetés az, hogy nincs meglepetés. A BFMV hallhatóan próbál visszatérni ahhoz az időszakhoz, amikor a legnagyobb sikereiket aratták, azaz a "Scream Aim Fire" világához. A megvalósításba tulajdonképpen nem lehet belekötni: a dallamos metalcore teljes arzenálját bevetik, tehát minden itt van, ami a rajongóknak kell, azaz bitang kemény riffek, sodró lendület, megadallamos poprefrének, Matthew Tuck kisfiúsan tiszta, illetve thrashesen kemény, váltott énekstílusa, valamint a tinédzserkor minden fájdalmát, érzelmi bizonytalanságát visszaadó ön- és világmarcangoló szövegek.

Már az elején megkapjuk az album egyik legerősebb tételét az Army Of Noise képében. Itt minimálisra van tekerve a metalcore-faktor, van egy sodró lendület gitárszóló a középrészen és itt sikerült a legjobban visszahozni a tíz évvel ezelőtti éra hangulatát.  Erős, modern thrash metal nóta: aki erre nem bólogat, annak kérem elgurult a gyógyszere és nem tudja kikaparni a szekrény mélyéről. Ugyanilyen erős a deluxe verzióra került bónusznóta, a már másfél éve ismert Raising Hell, valamint a Broken és a Pariah is: ha ilyen dalokkal pakolták volna tele a korongot, akkor itt egy közel tökéletes modern metal produkcióról beszélhetnénk.

De sajnos nem ez történt. Tele van a "Venom" egyrészt átlagos, tipikusnak mondható metalcore dalokkal, melyeket már ezerszer hallhattunk a 2000-es években, másrészt pedig megint itt vannak azok az érzelmes, a fiatalabb (női) rajongók emocionális igényeit kielégíteni vágyó (nem tudom másképp mondani) nyafogások (lásd: Worthless, Hell Or High Water vagy a The Harder The Heart), melyek egycsapásra komolytalanná teszik az albumot.

Valahogy félszívvel megy ez az egész: a frontember harmincöt éves, gyermekes családapa, aki még mindig a lassan húsz évvel fiatalabb korosztálynak akar zenélni és énekelni. Ez egyszerűen egyre nehezebben fog menni. Az a szélsőséges érzelmi hullámvasút, ami a tinédzserkort jellemzi, valamint ennek az életkornak a problémái egy felnőtt férfitől hallva nevetségesen, de leginkább ijesztően hangzanak.

Természetesen most is, mint minden ilyen kaliberű csapat esetében, el kell mondani a kötelező köröket: kiváló hangzás, végletekig profi produkció, hallhatóan komolyan vett stúdiós és kreatív teljesítmény, melynél azonban nem a belefektetett munka, hanem az alapkoncepció a hibás. Szinte retrospektív érzés hallgatnia a BFMV lemezét és ez most korántsem pozitív jelző. Pedig lehetett volna ez sokkal jobb is: megvillan ez bizony néhány kiváló nótában. Nos, Matthew Tuck előrejelzése nem állja meg a helyét: ez sajnos korántsem az év metal albuma.

bfmv_band.jpg

7/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4510419572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása