Liv Kristine és csapata újra támad: a hatodik soralbumuk jelent meg szeptember 11-én az AFM Records kiadó gondozásában. A stílus változatlan: szimfonikus metal, némi folk beütéssel, a szokásos epikus megközelítéssel. A produkció ismét a norvég énekesnő teljesítményére van kihegyezve, illetve az album mögé most egy egységes koncepciót tettek: Harald Fairhair, az első norvég király történetét mesélik el az ország tényleges egyesítésének tükrében. Jól bejáratott pálya van már a Leaves' Eyes mögött: kialakult, lojális rajongótábor, komoly üzleti és kereskedelmi oldal, melyek mind megkövetelik a magukét, nem lehet tehát nagyon eltávolodni a megszokott dolgoktól, nem is lett ez a cél és a végeredmény is ezt támasztja alá.
A bandát még 2003-ban hozta össze a norvég Theatre Of Tragedy bandából frissen kitessékelt csalogány és férje, Alexander Krull, aki a német Atrocity énekese, billentyűse, valamint az akkori teljes Atrocity felállás. Állandó tag azóta is Thorsten Bauer gitáros (szintén Atrocity), a tagság többi része már többször cserélődött. A csapat zenei magját ők hárman alkotják: igazi profik álltak tehát az ötlet mögé, így természetesen már a kezdetektől a stílus keretein belül igen magas színvonallal kínálták meg a rajongókat.
Igazából a "King Of Kings" korongot simán kiadhatta volna egy termékenyebb és sikeresebb alkotói periódusában levő Nightwish is. Mindenképpen jobban sikerült ez a Leaves' Eyes album, mint a finnek tavaszi produkciója (lemezkritika itt), mivel teljesen mentes az öncélú, filmzenés ömlengésektől és a giccsfaktor mutatója is lényegesen alacsonyabb amplitúdójú kilengéseket mutat. Természetesen itt vannak a stílus olyan építőkockái, melyek - úgy tűnik - már mindörökké ráragadtak a szimfonikus metal címkéjére és melyektől már sosem fog megszabadulni a műfaj, pedig nagyon ideje lenne már a vérfrissítésnek.
Először is megint jelenlétükkel tüntetnek a drámai hatásúnak szánt, de csak szimplán melodramatikus kórusbetétek, ami viszont tényleg teljesen érthetetlen: a világzenés, ambient/chill-out zenékben már évtizedek óta ismert kelta muzsikák átemelése. Különösen furcsa ez a kifejezetten az ógermán sagák világát megidéző, a norvég államiság keletkezését megéneklő "King Of Kings" esetében. Nem tudom, mi lehetett ennek az oka: zenei fantáziátlanság vagy csak egyszerűen a "menjünk biztosra, ezzel nem lőhetünk nagyon mellé" hozzáállás. Vajh' mi köze lehet a kelta/skót/ír világnak a viking/ógermán történelemhez és kultúrához? Semmi, egyszerűen semmi. Két teljesen eltérő kultúrkörről lévén szó, a zenei átjárás kizárt.
A Haraldskvæði című tétel, mely a korong balladája, egy az egyben Loreena McKennitt hangulatait, megoldásait, dallamait veszi át, bár Liv Kristine hangja nem olyan borzongatóan puha és finom, mint kanadai kolléganőjéé. A nyitó instrumentális intro, a Sweven is ilyen: mindkettő kellemes tétel, de hallottuk ezt már mástól és kelta atmoszférájával igazából semmi keresnivalója nincs Harald Fairhair királydrámájában. Az album egyik legjobb pillanata a klippel megjelentetett első kislemeznóta, a The Waking Eye, mely Atrocity riffjeivel és TOT zakatolásával telitalálat, igazi rocksláger.
A lemez csúcspontja viszont mindenképp a karcos, Alexander Krull hörgős énekét előtérbe helyező, kemény, gyors és sodró lendületű, több mint hétperces szerzemény, a Blazing Waters, melynek kezdésébe megint sikerült egy kis keltás atmoszférát becsempészni, de aztán rendesen beindul a nóta. A második kislemezdal, a Halvdan The Black totális Nightwish-utánérzés: Természetesen a finnek indították el és fejlesztették tökélyre ezt az európai szimfonikus/operás/power metal műfajt és nehéz is lenne áttörni vagy meghaladni az általuk levert zenei cölöpöket, de azért tényleg furcsa, hogy minden ilyen zenekar már másfél évtizede minden probléma nélkül simul bele ebbe a közegbe, mindenféle újítási vágy vagy egyéni ízlés nélkül.
A "King Of Kings" mélypontja pedig a legelcsépeltebb kelta folkot alapmotívumává beemelő Feast Of The Year. Ha a Leaves' Eyes vette volna a fáradtságot és a skandináv népzenét használta volna fel olyan mértékben, mint a keltát, akkor egy igen izgalmas, bár közhelyektől nem mentes albumot kaptunk volna. És bár a megvalósítás az ilyen nagy nevekhez méltóan színvonalas (hangzás, hangszeres játék, énekesi teljesítmény mind kiváló), pont az hiányzik a korongról, ami egyedivé tehetné. Ha eltekintünk a fentiektől (de avval együtt is), a "King Of Kings" kellemes hallgatnivaló, az említett nóták jól sikerültek, csak ezt a klisés kelta folkot meg a skót dudákat tudnánk feledni.
7,5/10
