A dallamos death metal, mint stílus, pályája zenitjét a kétezres évek fordulóján/elején érte el, aztán jött a metalcore áradat, mely - bár zenei gyökerének tekintette - szépen el is mosta azt, szinte egybeolvasztva a két irányzatot. Az amerikai The Black Dahlia Murder a deathcore irányából érkezett, de hamar a svédek által kialakított melodeath felé fordult és a stílus egyik legkeményebben gürcölő, és legtermékenyebb, emellett legmegbízhatóbb bandájává vált. Óramű pontossággal, kétévente jelentetik meg aktuális albumaikat, egyre nagyobb nevekkel turnéznak, lassan egy magára valamit is adó fesztivál sem lehet meg felléptetésük nélkül. Szépen építkezve jutottak el ide és az új, a Metal Blade gondozásában szeptember 18-án megjelent "Abysmal" című korongjuk sem okoz majd csalódást, ez egészen biztos.
A The Black Dahlia Murder zenéje valahogy úgy hangzik, mintha az In Flames védjegyszerű dallamait tartalmazó nótákat iszonyatosan felpörgetnénk, mellé raknánk egy igazi death metal hörgőmestert, aki ki-kikacsint néha a black metalos rikoltozások felé is és mindezt tetéznénk valami hihetetlenül ízes és hangulatos, továbbá fantáziadús szólómunkával.
Az amerikaiak hetedik soralbumát hallgatva olyan érzésem támadt néha, mintha a világ legszebb táján utaznék egy vonaton. Kifelé bámulok az ablakon: a vidék csodálatos, hegyek, völgyek, szakadékok, tavak és szépen megművelt termőföldek húzódnak előttem, de a mozdony olyan eszeveszett tempót diktál, hogy minden egybefolyik, elsuhan, masszává olvad. Nincs idő arra, hogy belemélyedjek egy-egy részletbe, már jön is a következő, futó benyomásokat hagyva csak maga után. Valahogy így vagyok a tíztételes, mindössze harminchét perces "Abysmal" koronggal is: egyetlen pillanatnyi megállást sem engedélyeznek a banda tagjai, végig szélvészgyors sebességgel zakatolnak a háromperces szerzemények, melyek külön-külön mind kiválóak, de egyben egy kicsit összemosódnak, megfekszik a gyomromat.
Az egyetlen lassabb, hangulatosabb, ám elég elborult nóta a Stygipphobic: itt megpihenhetünk egy kicsit. A The Advent - mely a verzéknél szintén pusztítóan gyors - a rendkívül fogós dallamokat rejtő, szinte slágeres refrénjével ragad meg a hallgató fejében, de az album első fele/kétharmada tényleg elképesztő. Külön ki kell emelni azonban Ryan Knight és Trevor Strnad teljesítményét. A gitáros valóban minden gondolati vagy stílusbeli kötöttséget nélkülöző szabad játéka lenyűgöző, sokszor a vad blastbeatekkel tűzdelt, egybefolyó nótákat csak a szólók melódiái különítik el egymástól (ehhez elég meghallgatni a Vlad, Son Of The Dragon című tételt). A frontember pedig olyan agresszióval nyomja végig a nótákat, hogy az valami félelmetes: a black metalos Abysmal dalban gyakorlatilag végigzongorázza az extrém stílus valamennyi hangszínét.
Sokan azt várták, hogy a zenekar pályájának addigi csúcsát jelentő 2013-as "Everblack" lemezt, melyben a csapat egy kicsit kitekintett a hagyományosabb death/black metal felé, egy még kalandvágyóbb, ambiciózusabb album követi. A The Black Dahlia Murder azonban pontosan az ellenkezőjét tette és alaposan rácáfolt ezekre az elképelésekre. Egy klasszikus, ha tetszik, hagyományőrző dallamos death metal albumot készített, mely megjelenhetett volna akár a kilencvenes évek derekán is valahol Svédországban. Azonban nekem hiányoznak azok a pillanatok, melyek behoznák a varázslatot, azt a szavakkal nehezen megfogalmazható pluszt, mely például a Re-Faced című szerzemény középrészében megcsillan: fifika, fineszesség, változatosság, kinek hogy tetszik. Jó és erős album ez, többszöri hallgatás során minden bizonnyal kibontakoznak majd a részletek, de nekem kicsit ez így túl tömény. Koncertre való muzsika ez egyértelműen, otthoni hallgatásra, hát ... elég nehezen tudom most elképzelni.
8/10
