WINDHAND - Grief's Infernal Flower (2015)

2015. november 01. - Kovenant

windhand_cover.jpg

A Relapse Records még szeptember 18-án jelentette meg az amerikai Windhand harmadik albumát, mely amolyan titkos reménysége volt a doom színtér rajongóinak. A gyász pokoli virága: ennél találóbb és frappánsabb lemezcímet évek óta nem hallottam és a borító is kellőképpen meghozta a kedvemet ehhez a mostanában oly divatos "énekesnő + brutális riffhegyek" felállású csapathoz. Már a belehallgatás közben vettem észre, hogy nem kis fába vágtam a fejszémet: a kilenc nótát tartalmazó korong hetven perces játékhosszal rendelkezik és bár a türelmemet alaposan próbára tette az amerikai banda a maga nyolc-kilenc perces, illetve negyedórás szerzeményeivel, a dallamok és különösen Dorthia Cottrell hangja azonban olyan egyedi hangulatot varázsoltak elém, mely magába szippantott és végig fogva tartott a "Grief's Infernal Flower" hallgatása közben.

Nos, a Windhand korongjáról süt, hogy amerikai csapat produkciója. A doom metal olyan verzióját játsszák, mely a stílus eredetéhez a legközelebb esik, azaz valahol a hatvanas évek vége/hetvenes évek eleje környékén kell keresgélnünk, amikor is a Black Sabbath nevű ismeretlen brit csapat széttorzítva és belassulva kezdte őrölni a kezdetben színtiszta blues-alapú muzsikáját. A Windhand mindezt keveri a stoner rock eszköztárával, azaz a porszívóként búgó-zúgó basszussal és gitárokkal, de végig tisztán érzékelhető ez az amerikai íz a muzsikájukban, egyszerűen képtelenség lenne őket összekeverni az európai, főleg skandináv pályatársaikkal. 

De ami végképp kiemeli őket a mezőnyből, az a dalszerzői képesség és az énekesnőjük, Dorthia Cottrell lenyűgöző hangja. Ez a hang olyan melankóliát, beletörődést, és mindezekkel együtt valami furcsa sebezhetőséget, érzékenységet képes közvetíteni, mely egészen páratlan a színtéren. Érdekes, izgalmas ellentmondás már önmagában is és kellő feszültséget is teremt a kíméletlenül, egykedvűen őrlő pincemély riffek és Dorthia Cottrell lebegős, távolságot tartó hangja közötti különbség. 

Az énekesnő idén tavasszal egy akusztikus szólólemezt jelentetett meg és az anyabanda aktuális lemezére is jutott két ilyen tétel. A Sparrow és az Aition című dalok - nem túlzás - egyszerűen fantasztikusak. Kilógnak persze a korong átfogó koncepciójából és hangulatából, de pontosan ezért telitalálatok. Az egy szál gitárral kísért páratlan női énekhangnak, a fájdalom és veszteség különböző aspektusait körbejáró dalszövegeknek és a szinte PJ Harvey-t idéző dallamoknak képtelenség ellenállni.

Érdekes, hogy a lemezt kilógni érzem a metal keretei közül: valahogy jobban beleillene a kortárs, posztmodern művészprodukciók közé, pedig a metal minden kötelező kelléke itt sorakozik, de az egésznek mégis van valami olyan kicsit morbid, kicsit arisztokratikus felhangja, ami egészen komolyan elgondolkodtatja az embert. Mert itt bizony végig a veszteség, a gyász, a fájdalom területén járunk, komolytalan gondolatoknak vagy pár perces felüdüléseknek itt nincs helye még zeneileg sem.

A Windhand zenéje  - bár olyan stílusban alkotnak, mely hajlamos erre, sőt, tulajdonképpen ma már csak ebből él - egyáltalán nem retro jellegű. Nincs erőlködés: a dalokban előforduló teljes lelassulásoknak, monoton ismétlődéseknek mind van dramaturgiailag értelmezhető célja, miértje. Az egész korong pedig összeáll egy rettenetesen nyomasztó, de végül szinte hangulati fellélegzést hozó élménnyé.

Az album producere a legendás Jack Endino volt, akinek olyan korszakalkotó lemezeket köszönhetünk, mint a "Bleach" (Nirvana) vagy a "Screaming Life" (Soundgarden), így a megszólalás kellően súlyos és tömény, szó szerint földbedöngölő. Szerencsére az énekesnő hangja kellően előre van keverve, így a gyakori zajmassza ellenére is szépen kivehető minden, nem marad hiányérzetünk.

Hibát nagyítóval sem tudtam felfedezni a lemezen: ha nagyon kötekedni szeretnék, akkor a két, egyenként is negyedórás Hesperus és Kingfisher című nóták hosszát hozhatnám fel, de minek, hiszen azok az album egyértelmű csúcspontjai, teljes pszichedelikus elszállásokkal. Mégis, talán meg kellett volna egy kicsit húzni a lemezt, és akkor egy még inkább befogadhatóbb produkció születhetett volna, Mindig óvatosan közelítettem a doom műfajához: rettenetesen szűknek érzem a mai napig az eszközkészletét, de amikor ennyire kiváló a dalszerzői színvonal, ott kételkedésnek helye nincs. 

windhand_band.jpg

9/10

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2010419210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.