Az öttagú német thrash csapat bemutatkozó, szerzői kiadásban megjelent EP-je még tavaly látott napvilágot. Az EP öt számot tartalmaz, a játék neve régisulis thrash metal a nyolcvanas évekből. Mivel a banda tagjainak átlagéletkora alulról súrolja a húszat, nem lehet őket korábban megélt élményeik újrahasznosításával vádolni, azonban a Kreator, illetve Mille Petrozza hatása azonnal megállapítható. Tulajdonképpen egy 1986 körüli teuton thrash időutazásra invitál bennünket a Warfield, azt korrektül teljesíti, de a saját stílus, saját hang kialakítása még azért bőven arrébb van.

A Rajna-vidék-Pfalz szövetségi államból származó zenekar a szokásos utat járta be: sorozatos tagcseréket, majd egy ki nem adott demót követően önállóan álltak neki első hangzóanyaguk elkészítésének. A hangszeres tudás a kezükben van, ez kétségtelen: pontosan, professzionálisan játszanak, az EP is jól szól, azonban ilyenkor mindig fel kell tenni az alapvető kérdést: érdemes-e már a közönség elé állni a saját szerzeményekkel, azok színvonala megüti-e azt a mércét, melyet a csapat megcélozni szándékozott?

A tulajdonképpen inkább egy erős demónak felfogható "Call To War" hallgatása közben ambivalens érzéseim voltak. Az öt számot egyenként, külön, a többi ismerete nélkül hallgatva akár az állunk is leeshet: nyaktörő tempó, jó riffek, ízes szólómunka, Johannes Clemens személyében pedig egy igazi thrash torkot ismerhetünk meg. A probléma azonban akkor jelentkezik, ha egyben pörgetjük végig az EP-t. 

Mivel a Warfield idén egy új számmal jelentkezett, melyre klip is készült, gondolatban hozzácsaptam a Barrage Fire című nótát is az anyaghoz. Nos, a szerzemények valóban a nagy Kreator-daloskönyv alapos, talán túlságosan is beható ismeretében készültek, gyakorlatilag egy az egyben levették az "Endless Pain" és "Pleasure To Kill" korszak valóban klasszikusnak tekinthető dalainak dallammeneteit, szerkezetét, egyszóval mindent. 

Meg kell említeni azt is, hogy az EP szerzeményei mind ugyanazt a szerkezeti vázat követik, csak éppen egy picit módosítanak az alapriffen, de a tempó, a dalok felépítése, minden ugyanaz. Külön hallgatva mindegyik jó, de már az ötszámos EP keretei is szűknek bizonyulnak: itt bizony még sok tanulnivalója van a csapatnak.

A fejlődés azonban egyértelmű: bár a végtelenül szikár, csontszáraz thrash stílus maradt, a Barrage Fire nóta sokkal összefogottabb, feszesebb, a húzása is jobb, egyszóval sokkal jobban sikerült, mint a bemutatkozó anyag dalai. De mindenképpen bővíteni szükséges a dalszerzői eszköztárt, mert ha valóban meg akarnak kapaszkodni a mostanában újabb virágkorát élő hagyományos thrash színtéren, mely percenként termeli ki a retro bandákat, akkor bizony a saját hangzás, a saját mondanivaló, az egyedi, csak rájuk jellemző dallamvilág kialakítása elengedhetetlen.

A valódi vízválasztó természetesen az első teljes stúdióalbum lesz, de én azt javasolnám a fiatal csapatnak, hogy várjanak még. Ha megtehetik, akkor orrvérzésig gyakoroljanak, játsszanak együtt, írjanak minden nap dalokat. Jobb tanácsot nem tudok adni, mint ami Lou Reed és John Cale fantasztikus "Songs For Drella" című albumának "Work" című számában szerepel:

No matter what I did it never seemed enough
He said I was lazy, I said I was young
He said, "How many songs did you write"
I'd written zero, I'd lied and said, "Ten"

You won't be young forever
You should have written fifteen
It's work

Sokat kell még dolgozni a német brigádnak, de ennél kellemesebb munkát nem igazán tudok elképzelni.

6,5/10