Amikor már úgy tűnik, hogy végleg belefulladunk a legkülönbözőbb retro-trendek képviselőinek végeláthatatlan sorban érkező kiadványaiba, amikor már reménytelenül és némileg közönyösen hallgatjuk a vég nélkül megjelenő tucatprodukciókat, szerencsére mindig belefuthatunk egy olyan csapatba, amelyik veszi a bátorságot és újat akar mutatni. Nem a jól ismert sémákat keveri meg ezredszerre, nem az éppen aktuálisan népszerű divathullámra ül fel és szaporítja a semmitmondó korongok sorát, hanem megpróbál olyasmivel előállni, ami egyedi, őszinte és valóban új utat akar kitaposni a keményebb zenék színterén. Nos, az amerikai Oceans Of Slumber második soralbuma, a Century Media gondozásában március 4-én érkező "Winter" pontosan ilyen.
Gondban is vagyok a zenekar műfaji besorolásával, jobb híján a modern progresszív metal skatulyájába lehetne beerőltetni az együttes zenéjét. De ez nagyon megtéveszthető lehet: a "Winter" lemez tartalmának semmi köze sincs a djent/metalcore vonalhoz, ahogy nem hasonlít a Symphony X/Dream Theater fémjelezte stílushoz sem.
Ahogy megnéztem az előzetesként kijött videókat, majd megpillantottam a lemezborítót, azonnal éreztem, hogy itt valami különlegessel fogok találkozni. A fantasztikus borítófestmény Costin Chioreanu műve, aki számos olyan album vizuális megjelenésében működött közre, melyekről mi is írtunk kritikát (a francia Hegemon, a magyar Perihelion, a Draconian, az Arcturus vagy a román Sunset In The 12th House friss megjelenése mind az ő keze nyomát dicséri). Nos, a román művész - amellett, hogy művei azonnal felismerhetőek - híres arról, hogy csak minőségi zenéhez adja a nevét és nincs ez másként a texasi zenekar esetében sem.
A Houstonban alakult együttes élén egy afroamerikai énekesnő, Cammie Gilbert áll és először is róla kell szót ejtenünk. Ritkán találkozni ennyire sallangmentes, tiszta és direkt énekhanggal: ma már a metal színtéren is hódít az a fajta, rendkívül modoros, maníros, a popszcéna fősodorbeli szereplőinek stílusán nevelkedett előadásmód, mely számomra hallgathatatlanná teszi az olyan bandák produkcióját, mint például az Amaranthe. Ez a teljesen csereszabatos, egyenminőségűre fazonírozott hang szól a rádióból, a tehetségkutatóknak hazudott valóságshow-kból: a hideg kiráz, ha csak meghallom. Nos, Cammie Gilbert érzékeny, álmodozó, utazásokra hívogató éneke tényleg külön minőséget képvisel: alapvetően mélyebb fekvésű hangjával tényleg elképesztő dolgokat művel, miközben semmiféle vokális akrobatikával nem él.
A nyitó címadó tétel, a Winter tulajdonképpen összefoglalja és egyben meg is előlegezi az egész album hangulatát. Post-rockos atmoszféra, death/black hatások hörgő férfiénekkel (Sean Gary gitáros tálalásában), kellő adag funeral doom és ami a legmeglepőbb: Anthony Contreras jazz-indíttatású szólói, melyek - bármilyen műfajidegennek tűnnek is - teljesen új ízeket képesek hozzátenni a zenéhez, kilépve a standard gitármunka keretei közül. Ha már az egyes zenészeknél tartunk, mindenképpen meg kel említeni Dobber Beverly dobolását: gyakorlatilag szólóhangszerként is figyelhetünk csak a játékára, mert annyi összetett témát, díszítést, rafinált tördelt ütemet tesz a dalokba.
Az egész lemeznek van valami álombéli hangulata, ehhez elég csak meghallgatni a Lullaby című tételt, majd az azt követő Laid To Rest nótát: valami varázslatosan szép, az akusztikus hangszerelést is alig igénylő, rövid betétdalok dallamai visznek el bennünket egy, a minket körülvevő őrületnél sokkal nyugodtabb, békésebb helyre. A korong egyik nagy meglepetése a The Moody Blues örök klasszikusának, a Nights In White Satin című szerzeményének a feldolgozása. Mindenki ismeri ezt a dalt, de így még biztosan sohasem hallottuk: a súlyosabb gitáralapok olyan mélységet teremtenek, mely klisémentesen emeli ki a szám végtelen szomorúságát és érdekes, hogy a nóta mennyire természetesen simul bele a teljes "Winter" korongba. Az egyik legdinamikusabb, legkeményebb tétel pedig a Suffer The Last Bridge, melyben megvan a kellő rockos húzás, de az alapvető keserűség, melankólia is.
Természetesen nem kerülhető meg egy bizonyos holland post-metal csapat hatása: a The Gatheringről van szó. A Sunlight és a ... The Road című számok idézik meg ennek a sajnos már feloszlott csapatnak az ezredforduló környéki zenei világát, hibátlanul, ismét gyönyörű dallamokkal.
Ami számomra a legnagyobb értéke a texasi zenekar második soralbumának, azok bizony az érzelmek. Sokan vádolták már a metal színteret azzal, hogy a legprimitívebbeken kívül képtelen bármiféle emberi érzelmet közvetíteni, megjeleníteni. Ha pedig megpróbál, akkor azonnal a giccsfaktor kerül előtérbe: nem a dalok minőségével, a mondanivalóval akar emóciókat kelteni, hanem ócska, hatásvadász eszközökkel. Az Oceans Of Slumber ebben bizonyul nagyon erősnek: elég ehhez meghallgatni a tavalyi "Blue" című EP-ről átmentett Turpentine című számot, mely iskolapéldája a jól felépített és kibontott, a végére szó szerint katartikus hatású daraboknak.
A "Winter" korongot átlengi a szomorúság, de ebben rejlik szépsége is. A fájdalom, a lemondás dalai ezek, de túl már a dühön, a kétségbeesésen. Még az olyan szerzeményekben is, mint az Apologue (mely a másik durvább, riffelősebb nóta), ott rejlik ez a hangulat. A zenekar agresszívabb oldala ritkán villan csak meg a lemezen, talán túl ritkán is: én szívesebben hallgattam volna még az Apologue-hoz hasonló blackes darálásokat és death metalos, eszement szólókat. Bár kétségtelen, hogy az Oceans Of Slumber valódi különlegességét a lágyabb, melankolikusabb dalok, álombeli instrumentális átkötések és hangulatok adják (ilyen még a How Tall The Trees is).
A "Winter" az a lemez, amelyről órák hosszat lehetne beszélni, egyenként elemezgetni a számokat. Csak éppen a lényeg veszne el: az albumot egyben kell meghallgatni, semmiképpen sem háttérzeneként, hanem figyelemmel és koncentrációval. Többszörösen fogja meghálálni a törődést: biztos vagyok benne, hogy hosszú évek múlva is ugyanolyan frissen fog hatni, mint most, 2016-ban.
9,5/10
