Elkapott a nosztalgia, amikor hozzáfogtam a hatodik Ihsahn soralbummal való ismerkedéshez. Számomra az 1990-es évek második fele jórészt a black metalról szólt zenei értelemben, és bár az Emperor valahogy sosem tudott olyan közel kerülni hozzám, mint az Enslaved, a Borknagar, az Immortal vagy a norvég szcéna többi szereplője, azért őket is sokat hallgattam. Az anyabanda feloszlása után az első két-három szólóalbumát még nyomon követtem, aztán az egyre inkább öncélúak tűnő, önmegvalósító-művészi kísérletezős irányba forduló pálya kezdett hidegen hagyni. Ezért is voltam kíváncsi az "Arktis" albumra, mely április 8-án jelent meg a Spinefarm Records gondozásában: hol tart ma, 2016-ban a metal színtér egyik legegyedibb alkotója, aki híres arról, hogy nem tűri a stílusgettó korlátait.
A 2012-es "Eremita", de főleg a 2013-as "Das Seelenbrechen" egyáltalán nem hagyott bennem mély nyomokat. Ihsahn minden bizonnyal szükségét látta annak, hogy kiadja magából ezeket a korongokat, de a stúdióban történő improvizáció, meg az egyre elborultabb, szaxofon-kísérettel megtámogatott zenei kalandozás számomra igen hamar érdektelenné vált. Ezért kaptam fel a fejem, amikor az alkotó már előzetesen is azt nyilatkozta, hogy célja most egy olyan album készítése volt, mely hagyományos szerkezetű dalokat tartalmaz, olyanokat, melyek egyedileg is elkülönülnek egymástól és azonnal megragadnak az ember fejében.
A tíztételes, körülbelül ötvenperces album tökéletesen beváltja ezeket az ígéreteket (a gyűjtői verzió egy tízperces bónuszdalt is tartalmaz, de azt mindenki inkább kerülje el, az "Arktis" hangulatába és színvonalába egyáltalán nem illő, inkább speciális kiadványra való érdekesség, semmi több). Ezek a dalok csak azoknak a fülében fognak idegenül csengeni, akik egyrészt teljesen járatlanok az (extrém) metal színtéren, másrészt pedig képtelenek és/vagy nem hajlandók meghallgatni a két-három hangból álló aktuális slágereknél némileg bonyolultabb és nagyobb odafigyelést igénylő zenéket.
Ihsahn ugyanis most egy teljesen kompakt, azonnal befogadható, kifejezetten dallamos és lekerekített lemezzel állt elő. Természetesen benne van ebben a kilencvenes évekbeli norvég black metal öröksége, a progresszív rock (pontosabban Pink Floyd) iránti rajongás és a mesterségesen felállított zenei korlátok teljes, elutasító meghaladása is. Az egész album rendkívül változatos lett (szinte minden szám két-három stílus organikus vegyítéséből áll össze), talán túlontúl változatos is: mindösszesen azért nem lett ebből maximális pontszám a végére, mert úgy érzem, a művészi önkontroll még szigorúbban is működhetett volna.
Az első három nóta hallatán azt hihetnénk, hogy szinte egy hagyományos heavy metal albummal hozott össze minket a sors. Persze ezekben is megcsillanak az ultradallamos, de egyben a kortárs art- és prog-rock nagyjait (Muse, Anathema, Porcupine Tree, na meg az újabb kori Opeth) idéző refrének, de attól még nagyon is metal tételek ezek. Ebbe a sorba illeszkedik még az Until I Too Dissolve című nóta, melynek hangulatos riffje egyértelműen a nyolcvanas éveket idézi, de pontosan ettől szenzációs.
A korong második fele aztán már hangsúlyosan az elborulósabb, magunkba mélyedősebb daraboké, de ezek a számok is kavarognak, mert az elmélázós, késői Pink Floydot idéző tiszta énekdallamok után mindig jön a durvulat. Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen pontosan ez Ihsahn receptje is az "Arktis" korongon: persze ez már az Emperor-féle időszakból fémjelzi munkásságát, de itt nagyon élesen elválik a kétféle megközelítés a dalokon belül is.
A dalok szövegvilága egy norvég sarkkutató és Nobel-békedíjas tudós, Fridtjof Nansen északi sarkvidéki és grönlandi útjait állítja a középpontba. Érdekes, de nem éreztem az album dalaiban a végtelen hidegséggel és a kilátástalan természettel történő szembenézés kifejezetten északi hangulatát, valahogy nem tudom hozzákötni a lemez atmoszféráját ehhez, inkább vélném magánéleti problémák boncolgatásának ez alapján a korongot.
A kiadványon számos vendégzenész is szerepel: a Leprous énekese, Einar Solberg, Matt Heafy a Trivium zenekarból (ő a bandájának tavalyi albumán az Ihsahn által írt instrumentális bevezető kölcsönét adja itt vissza vélhetően), valamint a Shining szaxofonosa, Jørgen Munkeby is tiszteletét teszi egy-egy nóta erejéig, de őszintén szólva a dalok olyan erősek, hogy jelenlétük alig észrevehető.
Bár az én ízlésemnek talán túlságosan sok a néha céltalannak tűnő elektronika használata és jobban elviseltem volna néhány olyan keményebb hangvételű nótát is, melyek az első felén szerepelnek a korongnak, ettől függetlenül ez egy rendkívül magas színvonalú, kifejezetten szórakoztató és rockos album, pontosan olyan, melyet mindig is vártam a norvég fenegyerektől. Számomra ez Ihsahn legerősebb szólóalbuma és remélem, hogy mostantól hasonló felfogásban fog alkotni. De erre senki se vegyen mérget: ő pontosan a kiszámíthatatlansága miatt az, aki.
9/10
