Újabb ország, újabb fortyogó és állandóan mozgásban levő metal színtér: ezúttal Izraelről ejtünk szót. Több odavalósi bandáról írtunk már lemezkritikát (Subterranean Masquerade: itt, Hammercult: itt) és a sort most tovább bővítjük a progresszív extrém metalt játszó Winterhorde csapatával, melynek harmadik soralbuma május 20-án jelent meg "Maestro" címmel a ViciSolum Productions gondozásában. Mi tagadás, nem kell ahhoz nagy bátorság, hogy megkockáztassam: eddig az év progresszív metal albuma érkezett meg, ami képes kiküszöbölni azt a bődületes csorbát, melyet a stílus hajdanvolt alapítója (egy bizonyos Dream Theater) ejtett önnönmagán legutolsó korongjával.
A két énekessel felálló, héttagú együttes zenéje tulajdonképpen a szimfonikus hatásokkal élő black metal és a hagyományos progresszív metal keveréke (benne jó adag hetvenes évekbeli ízzel). Közel-keleti (arab, zsidó) népzenei elemeket itt ne is keressünk, azonban ezt a hiányosságot bőven pótolja az a fantasztikusan kavargó zenei kavalkád, mely a legjellemzőbb eleme a korongnak.
Szenzációs nagyzenekari és akusztikus hangszerelési megoldások, melyek jó érzékkel kerülik el a giccses kliséket, iszonyatosan súlyos és egyszerre ötletes gitárriffek, valamint a tiszta és a durva ének egymást erősítő alkalmazása egy rendkívül izgalmas és mégis abszolút egységes hangulatú albumon: talán így lehetne összefoglalni a Winterhorde produkcióját. A hatvanöt perces anyag bizony maximális odafigyelést igényel, de a progresszív stílus rajongói számára ez semmiféle újdonságot nem jelenthet: pontosan azért szeretjük ezeket az együtteseket és lemezeiket, mert minden másodperc megköveteli ugyan a teljes koncentrációt, cserébe viszont olyan utazásra indulhatunk, ahol minden sarkon valami teljesen új és összetett látnivaló vár ránk.
Gyakran vádolják (sokszor sajnos okkal) a progresszív metal zenekarokat (főleg a modernebb megközelítésűeket), hogy dalaik sterilek, érzelemmentesek, mondhatni lélek nélküliek: virtuóz hangszeres darálások, igazi dallamok nélküli nóták, memorizálhatatlan virgázások és magamutogatás mindaz, amit művelnek. Nos, a Winterhorde erőssége pontosan itt található: olyan dalszerzői érzékkel felépített, csúcsra járatott tételek sorakoznak a lemezen, melyek mind-mind önálló történeteket mesélnek el a teljes anyagon belül.
Természetesen nem előzmény nélküli a "Maestro" album: azonnal eszünkbe juthat a Dimmu Borgir, néha a tiszta énekdallamok hallatán az Arcturus vagy a Borknagar is, a súlyosabb részeknél pedig akár a Behemoth, de dzsesszes elemekkel is találkozhatunk, valamint némi Pink Floyd is becsúszik itt-ott (a Cold című dalban még szaxofonbetétet is hallhatunk). Nagyon változatos tehát az anyag, de az igazi örömzenélés a tizenkét perces The Heart Of Coryphee című dalban érkezik el: ez a korong gyöngyszeme, önmagában tízpontos darab.
Akadnak itt azonban olyan darálások is, melyek bármelyik death/black banda díszére válnának: a Worms Of Soul, a Through a Broken Mirror vagy a Chronic Death (nem véletlenek a dalcímek sem) bizony rendesen beledöngölik a hallgatót a padlóba. Ha nem lett volna egyértelmű eddig: a "Maestro" korong korántsem egy köldöknézős, álművészieskedő produkció, hanem ízig-vérig metal lemez.
Mivel már jó párszor lepörgettem az albumot, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a Winterhorde új anyaga pontosan az a zene, mely már elsőre megragad és minden egyes újrahallgatással még több részlet, dallam és ötlet tárul fel. Mintha egy varázslatos tükörteremben járnánk: bármerre fordulunk, mindig új perspektívában fedezzük a dolgokat és sosem láthatjuk kétszer ugyanúgy sem magunkat, sem környezetünket.
A rendkívül sűrű, összetett és alapos (extrém) metal előtanulmányokat és ismereteket igénylő zene pontosan az a korong, amit ha megmutatnánk egy slágerzenén nevelkedett átlaghallgatónak, futva menekülne minél messzebb a hangszórótól. Az ilyen lemezek miatt legyintenek sokan a metal szó hallatán: ez az én olvasatomban azonban mind-mind az album értékeit dicséri. Tökéletes extrém progresszív lemez az elkötelezett keveseknek.
10/10
