Három év telt el a svéd Witherscape 2013-as bemutatkozó albuma, a "The Inheritance" óta, melyet 2014-ben követett egy EP: talán ennyit engedett meg Dan Swanö produceri/hangmérnöki munkabeosztása, de a lényeg, hogy július 22-én a Century Media gondozásában érkezik a "The Northern Sanctuary". Az album folytatja az első két kiadványon elmesélt horrorsztorit, mely egy öreg házban kialakított elmegyógyintézet, illetve az abban kísértő szellemek körül forog. A zene pedig továbbra is progresszív death metal, melyben ez alkalommal azonban újabb - talán meglepő - hatások is szerepet kaptak.
Talán felesleges is részletesen bemutatni Dan Swanö pályafutását: tíz éven át volt az Edge Of Sanity énekes-dalszerzője, aztán az ezredfordulón kiépítette híres UniSound stúdióját és onnantól kezdve nem volt megállás: bandák százainak készíti azóta is a kiváló hangzással bíró albumokat, de a saját bőréből persze nem tud azért kibújni. Muszáj aktívan is zenélnie: lehetnek ezek ideiglenes beugrások, mint a Bloodbath, de még inkább stúdiós projektek, mint például a Nightingale vagy a jelen recenzió tárgya, a Witherscape, melyet Ragnar Widerberg zenésszel (gitár, basszusgitár) hozott tető alá.
Nézzük először a formai, külsődleges szempontokat. Havancsák Gyula immár megszokottan és elvártan magas színvonalú festménye tökéletesen adja vissza azt a pillanatot, amikor a pokol egyik kapujaként is funkcionáló történetbeli ház megidézi mindazokat a gonosz erőket, melyeknek a ténykedése és visszakergetése az album témája. A szövegeket egyébként ismét Paul Kuhr, az amerikai Novembers Doom énekese írta, hasonlóan az előző két kiadványhoz.
A hangzás természetesen rendkívül kellemes: Swanö minden bizonnyal ellopott üresjáratok, hétvégék, munkaszünetek idején dolgozott barátjával az új korongon, szerelemgyerekén. A svéd producer régóta harcol a kilencvenes évek közepe óta tomboló hangerőháborúban a hangzóanyagon természetszerűleg meglévő dinamikai különbségek mesterséges kiegyenesítése, és egy steril, kellően hangos, dögös hangzás kialakítása ellen. Swanö a minél természetesebb megszólalás feltétlen híve: annyira, hogy a különleges, limitált kiadású Mediabook verzióhoz mellékelt egy olyan bónuszdiszket, melyen a korong pőre, buherálásmentes teljes dinamikus változata szerepel.
Amikor elindult a nyitó Wake Of Infinity, hirtelen nem tudtam, hogy honnan olyan ismerős a bevezető zongora- vagy billentyűtéma, aztán rájöttem. King Diamond "Them" című albumának kezdődallamai ezek és hirtelen beugrott, hogy ott is bizonyos elmegyógyintézetből szabadult nagymama, meg az ővele csapatosan érkező kísértetek játsszák a főszerepet. Így együtt ez talán már egy kicsit erős utánérzés, de lehet, hogy én vagyok csak szőrösszívű.
Nos, a bő háromnegyed órás, kilenc tételes korongon található zene három forrásból táplálkozik: az egyik a death metal. Swanö minden korábbinál zseniálisabb vokális teljesítményt nyújt: hörgése tényleg a stílus gyöngye és most érezni, hogy a progresszív death metal (Opeth, ha még ők ide sorolhatók egyáltalán) mekkorát vesztett azzal, hogy már nem igazán aktív, hanem csak amolyan stúdiós zenész a megbecsült hangmérnök.
A másik a kortárs, illetve a hetvenes évek progresszív rockja/metalja. Sokszor jön szembe velünk a korai Dream Theater vagy éppen a Symphony X világát idéző megoldás, de szó sincs természetesen semmilyen konkrét utalásról, hanem inkább csak hatásról, megközelítésről. A tökéletes instrumentális felkészültség természetesen adott, így a billentyűsök is megfelelő szerepet kapnak, gyakran megidézve a Rush világát.
Eddig ez rendben is volna, azonban a harmadik tényező, a nyolcvanas évek hard rock/AOR világa egészen meglepő módon bukkan fel a dalokban. Különösen a David Coverdale vezette Whitesnake-re (Swanö ebben is profi persze, áthallások nélkül hozza néha az öreg brit mestert, lásd a The Examiner vagy a már említett Wake Of Infinity középrészét), illetve a gitárszólók, dallamok terén az amerikai Journey-ra ismerhetünk, például a lírai, balladás Marionette című tételben.
A legfontosabb azonban, hogy a súlyos death metal mellett az anyag elképesztően dallamos. Annyi (ráadásul kifejezetten pozitív, dúdolható) melódiát pakoltak fel a svédek a korongra, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Egy kis kikacsintást is elhelyeztek azért a lemezen: a Divinity című nóta alapriffje egy kicsit Voivodos, amolyan kitekert technikás thrash-téma, de a szám hangulata azért már igazi Witherscape.
A felsorolt három hatást mégis izgalmasra, érdekesre sikerült összegyúrni. Néha elég élesnek tűnik a váltás (általában a brutál zúzásból a hirtelen elővezetett megadallamos refrénre), de annyira erősek a dallamok, meg a gitár- és szólómunka, hogy én egy csöppet sem bántam: nagyon pontosan kimért, de mégsem mesterkélt elegyet kapunk a "The Northern Sanctuary" korongon.
Bár erre nem sok esély kínálkozik, én nagyon kíváncsi lennék egy rendes élő felállással megtámogatott Witherscape-koncertre. Tudom, hogy a zenéjük összetett, tele számtalan sávban felvett hangszeres, instrumentális mágiával, de azért .... Addig persze marad ez a bitang erős album, tessék rongyosra hallgatni, a progresszív death metalban ebben az évben már nem nagyon lesz ennél erősebb cucc.
9,5/10
