Azért az elég vicces, hogy miközben a recenzióra készültem és folyamatosan ment a lejátszóban az amerikai csapat új anyaga, állandóan beleütköztem a "progresszív metal" jelzős szószerkezetbe a kiadó által küldött sajtóanyagokban, no meg a legkülönbözőbb fórumokon és hivatkozások alkalmával. Vakarom a fejem és tanácstalanul bámulok magam elé. Nekem egészen más elképzeléseim vannak mind a fenti jelzővel, mind pedig a jelzett főnévvel kapcsolatosan és ez minden bizonnyal elsősorban a rockzenére vonatkozó prekoncepcióimnak, másodsorban életkoromnak köszönhető.
A tizenegy éve alakult washingtoni brigád óriási népszerűségnek örvend, főleg a huszonöt év alatti korosztály körében, lemezeik (mint például a tavalyi dupla album, a "Juggernaut") rendszeresen a Billboard 200-as listájának felső ligájában foglalnak helyet és egy egész generáció számára ők a modern metal együttes megtestesülése. A zenekarvezető, Misha Mansoor gitáros tulajdonképpen egyszemélyi felelősséget visel a djent zenei trend létrejöttéért, bár ezt ő hevesen cáfolni szokta.
A hat évvel ezelőtti első korongjukhoz képest természetesen rengeteg víz lefolyt a Dunán: a Periphery nagyon finoman, de folyamatosan vonult ki abból a szűk kis stíluskunyhóból, amit éppen ő épített ki saját maga számára. Kötéltánc volt ez a javából, de ezt az utat már számosan bejárták: elég, ha a brit TesseracT vagy éppen a Bring Me The Horizon példájára gondolunk, akik szépen alakultak át tinikedvencekből ..., nos, tinikedvencekké, de legalábbis a fősodorbeli sikerek útjára léptek zenéjük radikális átalakításával. Nehéz ügy ez: úgy kell egyre inkább be- (és el)fogadhatóbbá válni, hogy közben törzsrajongóidat sem veszted el.
A július 22-én a Century Media gondozásában érkező ötödik soralbum, a kicsit körülményes nevű "Periphery III: Select Difficulty" ennek az útnak a beteljesedését jelenti. Mindenki eldöntheti tehát, hogy van-e kedve továbbmenni a bandával az immár nyílegyenesen kijelölt ösvényen vagy sem. A 2012 óta a csapatban zenélő basszusgitárosnak és producernek, Adam Getgoodnak nyilván nincs: nemrégiben jelentette be, hogy bár papíron tag marad, a turnézásban már nem vesz részt, hanem inkább otthon, Angliában akar saját stúdiójában egyéb irányú elfoglaltságaira koncentrálni.
Ha nagyon lecsontozzuk, akkor a Periphery zenéje két összetevőre bontható: poliritmikus, tördelt, djentes gitárriffek és témák, keverve ehhez a modern popzene, illetve a post-hardcore/metalcore csapatok (visszapillantás: Blink-182, valaki?) szárnyalóan slágeres egyenkórusait és refrénjeit. Spencer Sotelo ehhez illeszkedően vagy deathcore-os hörgéseket, üvöltéseket vagy rendkívül hajlékony, emocionálisan rettenetesen átérzett tiszta éneket párosít.
Ez leginkább a nótákban, de néha elkülönülve jelenik meg, mindez pedig egy dalon belül is komplett érzelmi hullámvasutat eredményez, melybe engedélyünk nélkül löknek bele minket. A probléma az, hogy nem szervesen alakul ki a hallgatóban az adott érzelem (szomorúság, megilletődöttség, öröm, stb.) egy gondosan kidolgozott és megszerkesztett zenei ív nyomán, hanem a zenekar a végletes zenei eszközeivel mintegy kierőszakolja azt belőlünk. Umberto Eco, a nemrégiben elhunyt olasz író, művészettörténész és esztéta szerint "a giccs előre gyártott hatások erőszakolt közvetítésével megfosztja a befogadót az aktív felfedezés élményétől egyszerű érzelmi, gondolati sablonok, klisék, sémák mechanikus használatával" (lásd fentebb).
Ha jól megnézzük, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy Spencer Sotelo énekhangja és dallamai, tanult manírjai, hajlításai, melyek egy idő után rettentően fárasztóvá tudnak válni, egy az egyben beleilleszthetők bármilyen mai popdalba, illetve fordítva: a Periphery nótáiból kivéve a gitársávokat, és elektronikával helyettesítve azokat, tökéletesen rádióbarát kortárs popslágereket kapunk, melyeket bármely mai divatos popsztár énekelhetne.
Ehhez nagyon közeli jelenség, amikor mások népdalokat, ismert sanzonokat vagy éppen régi slágereket emelnek át a metalba oly módon, hogy a ritmusgitár csak az odapasszoló egyszerű akkordokat játssza (klasszikusok diszkóritmusban, ha tetszik). Ez mind giccs, a Periphery pedig progresszivitásként próbálja elővezetni azt, hogy zenéjét folyamatosan közelíti a popzene esztétikájához. Én pontosan azért szeretem a rock/metal zenét, mert az nem popzene. Ha ilyesfélére támadna gusztusom (nem fog), akkor elég bekapcsolnom az aktuális tehetségkutató reality műsorokat, ott kedvemre szörnyülködhetek (nem fogok).
A Periphery friss albumán található tizenegy dalból csak az első kettő, a The Price Is Wrong és a Motormouth kacsint vissza a zenekar kezdeteihez és gyökereihez, a többi - bár előfordul bennük néha egy-egy keményebb megoldás vagy énektéma - zsigereiben mind-mind pontosan az a szentimentális, csöpögő tinisláger, amit keresni sem kell, mert a csapból is az folyik. Külön elkeserítő, hogy az instrumentális (és főleg gitár-) játék szenzációs: az Absolomb című számban a középrészen található szóló egészen kiváló.
Természetesen a "Periphery III: Select Difficulty" nem véletlenül lett ilyen, amilyen: nagyon komoly, átgondolt megfontolások állhatnak a háttérben. A popzene felé történő elmozdulás tudatos döntés, csakúgy, mint számos más zenekar esetében: a friss korong ennek egy nagyon látványos állomása. A Catch Fire című dal jelzi talán a legvegytisztábban ezt az irányt, amelyben a gitárok már teljesen alárendelt szerepet játszanak az elektronika, valamint a kórusok és a megsokszorozott éneksávú refrének mellett.
Érdekes egyébként, hogy a régi súlyosság is már szinte erőltetettnek hat, amikor néhány dalban bevillan ez a fajta zenei örökség (lásd a Prayer Position című tételt, melyben az egész zenekar megkönnyebbül, amikor megérkezik az együtt éneklős kórusrefrén). A profizmus, a tökéletes hangszeres játék, a produceri munka és a parádés termelékenység (3 teljes soralbum röpke 18 hónap alatt) mind tiszteletet érdemel, csak éppen a lényeg, azaz a zene veszett el a nagy igyekezetben.
7/10
