Érdekes, hogy a közelmúlt tűnik mindig a legröhejesebbnek. Ritkán vigyorgunk mondjuk XVI. századi várvédők ruházatán, de a hetvenes-nyolcvanas évek megjelenése gyakran válik poénkodás, gúnyolódás tárgyává. A svéd Salem's Pot eleve vicczenekarként indult, amolyan zenei ökörködésnek, de aztán beleszerettek a dologba és lassan a zenélés mikéntjét is elsajátították. A csapat harmadrészben a hatvanas évek végének/hetvenes évek első felének rockzenéjéből, harmadrészben a klasszikus B-kategóriás horrorfilmek világából és nem utolsósorban a már a zenekar nevében is jelzett tudatmódosítók iránti feltétlen tiszteletadásból áll.
Kétféle módon tudunk egy már letűnt, de azért még hatásaiban velünk élő korszak zenéjéhez viszonyulni (mármint a teljes figyelmen kívül hagyás mellett, természetesen). Vagy imádva ezt az érát, kottahűen próbáljuk lemásolni és reprodukálni mondjuk a Whitesnake, a Led Zeppelin vagy éppen a Thin Lizzy muzsikáját (ez egyenes úton vezet a stagnáláshoz, a kreativitás halálához és egy szép, falunapokon kibontakozó feldolgozás-zenekari pályához) vagy viccet csinálunk az egészből és ökörködünk, ez meg cinizmusba és öncélú gúnyolódásba szokott torkollni. Egyik se jó út és ezt kiválóan példázza a svédek július 22-én, a RidingEasy kiadó gondozásában megjelent második albuma, a "Pronounce This!" is.
A 2011-ben alakult csapat eleinte egy tipikus, stoner doom zenét játszó, okkult szövegvilággal operáló banda volt, amelyek százszámra találhatóak szerte a világban és melyeket a szcéna mindig is felkarolt. Jól játszották korhű muzsikájukat, de a mostani lemezen már sokkal szélesebb zenei palettáról merítettek és hát újfajta megjelenésük is mutatja, hogy mire számíthatunk.
A brit színtér, annak minden korszakát is beleértve, alapvető befolyást gyakorolt a brigádra és most nagyon finoman fogalmaztunk. A legfrissebb hatás a brit-pop Suede és annak zseniális hangú énekese, Brett Anderson. A svéd frontember olyan pontosan hozza Anderson hangszíneit, kicsit nyafogós stílusát, hogy simán összekeverhetjük vele. Itt van aztán a Deep Purple hard rockja, a Pink Floyd 'Meddle" előtti őrült progresszivitása meg elvontsága, illetve a Hawkwind totális, drog-tüzelte pszichedeliája.
Ez igen érdekes elegynek tűnik, a gond csak az, hogy a Salem's Pot albuma még mondjuk 1973-ban sem számított volna kiemelkedőnek, hiába rendelkezik az adott éra minden jellegzetességével. Nyolcpercesre elhúzott jammelések, sejtelmes és kísérteties billentyűs-effektek, még egy country-ballada is befér ide a So Gone, So Dead képében (teljesen feleslegesen), de minden hiába: igazi zenei meglepetést nem tudnak okozni, mert minden témát és megoldást már hallottunk, ráadásul sokkal érdekesebben.
Mielőtt szépen félrevezetném a kedves olvasókat: ez egy teljesen kellemes, könnyedén hallgatható rockalbum. Múltidézőnek, munkához háttérzenének, vasárnapi ebéd mellé (ízléstől függően) tökéletesen alkalmas: csak éppen tökéletesen felesleges és céltalan. Ráadásul sokkal könnyedebb és szerteágazóbb, mint az első korong, valamint a kislemezek és demók, így a stoner/doom ősrajongók is jó eséllyel inkább értetlenkedve fogadják majd a kiadványt.
Természetesen aki bírja az ilyen tízperces, pszichedelikus elszállásokat, illetve a legfrissebb Spiritual Beggars-albumon található karaoke retro-rockot (lemezkritika ITT), annak nagyon kellemes perceket fog szerezni a "Pronounce This!" Egyébként - mivel zenei mindenevő vagyok - én is szeretem ezeket a zenéket: azoktól az előadóktól, akik és akkor felvették az eredeti anyagokat. A nyitó bekezdésben vázolt kérdésre pedig ez a válaszom: a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek nagyon régen véget értek, és ami lezárult örökre, azt jobb nem bolygatni.
6,5/10
