Rozsdagyár

SEKTEMTUM - Panacea (2016)

2016. augusztus 06. - Kovenant

sektemtum_cover.jpg

Az esetek kilencven százalékában olyan lemezekkel találkozom, melyekben fikarcnyi újdonság vagy eredetiség sincs. Ez alapvetően nem baj: kiváló albumok születhetnek egy már bejáratott, kialakult stílusban is, de valljuk be, hiába az utánzás az első lépés minden zenekar esetében, nagyon ritkán születhet valóban említésre méltó, egyedi alkotás már ismert panelek és lelketlen imitáció segítségével. Azt, hogy mi igazából az eredetiség, a saját stílus, nehéz megfogalmazni: a zsigereinkben érezzük, ha meghalljuk, de boncolgatni, elemezgetni felesleges és igazából nem is lehet. Pontosan ez a helyzet a francia Sektemtum "Panacea" című második korongja kapcsán is, mely az Osmose Productions gondozásában jelent meg május 26-án. 

2009 óta működik a színtéren számomra tökéletes ismeretlenségben a Montpellier városában alakult zenekar. 2011-ben jelentkeztek első hangzóanyagukkal "Aut Caesar, Aut Nihil" címmel akkor még négytagú felállással (az ambíciókról a lemezcím is árulkodik: "mindent vagy semmit"). Az énekes Meyhna'ch-tól megvált a banda, így hármasban vették fel friss anyagukat, mely nyilatkozataik szerint egy rendkívül személyes és spontán, mindenféle előzetes koncepciót és próbát nélkülöző korong lett.

Ha be szeretnénk lőni a Sektemtum stílusát, nagy bajban lennénk: elsőre egy zajos black metal csapatnak tűnik, de aki az első nóta meghallgatása után unottan kattintana máshová, nagyon nagy hibát követne el. A csapat gyökerei ugyanis egyenlő mértékben találhatóak meg a (hardcore) punk és a fekete fém háza táján, nyakon öntve egy jó adag alternatív metallal (gondoljunk a Gojira elképesztően dallamérzékeny refrénjeire és dalszerzői képességeire) valamint a franciákra mindig is jellemző, kicsit színpadias, sanzonszerű melódiákkal.

Még a legtisztábban black metal indíttatású dalok is (pld. a nyitó Place à la Comédie, a Pantheon vagy éppen a zseniális dallamokkal teli Direction Cataclysme) annyira szokatlanok, hogy bár ott vannak a tremolós riffek, a zord hangulat, mégis világok választják el őket a skandináv eredetmítosztól.

Az Ebony Grand Master nótánál kezdődnek a tényleges érdekességek: törzsi dobolással és egy teljesen primitív, mégis átkozottul fogós riffel indul a nóta, hogy a középrésznél átmenjen egy dúrosan pozitív, meditatív váltásba. A Le Crépuscule des Idoles hallatán mintha egy teljesen másik banda csapna a lecsóba: itt egy tényleg punkos, ritmusközpontú nótával találkozhatunk, amolyan brit garázsrock mintára, ami egy post-black metal kórussal zárul. 

A banda mindhárom tagja (Reverend Prick és REL gitárosok, valamint SIX dobos is) énekel az albumon, ráadásul érzésem szerint meg is osztják egy-egy dal strófáit, így számomra lehetetlen volt megkülönböztetni az énekhangokat. Az Empire című tétel vett le végleg a lábamról: itt feladtam a műfaji kategorizálás amúgy sem hálás feladatát, mert a franciás sanzon, a black metal és a legmagasabb fokú atmoszférateremtés olyan tökéletesen olvadt egybe, hogy annak tényleg nem nagyon találni párját a mai színtéren.

Amikor már úgy éreztem, hogy több meglepetés nem érhet, megérkezett az album csúcspontjának számító ötösfogat, azaz a korong komplett második fele: az elképesztően húzós és fogós Bad Winds, a Lord Hear Our Prayers, a szándékosan hamis, torz és atonális gitárriffekkel operáló Subsonic, a rettenetesen vontatott, fájdalmasan doomos Zero Bravo, majd a koronaékszer, a címadó Panacea

Ötvenkét perc tizenkét tételben: fortyog, kavarog, örvénylik a modern, stílusbeli vagy műfaji megkötöttségek nélküli, tipikusan francia ízű metalzene. Az egésznek van egy reménytelen, világvége utáni hangulata, ami nem félelmetes, hanem inkább csak kiégett, kiüresedett és lemondó. Nem vidám zene ez, mégis olyan szokatlan és mellbevágóan egyedi, mint egy eddig felfedezetlenül maradt, csúnyaságában is vonzó rovarfaj a brazíliai őserdő kellős közepén. Első pillantásra veszélyes példány, különös, meghökkentő kinézetével csak érthetetlen szokásai vetekszenek, mégsem tudjuk levenni róla a szemünket, mert rabul ejt a varázslat.

Ami pedig egészen megdöbbentő, hogy három ember hozott létre ilyen tömény, súlyos, mély és mégis kellemes megszólalást a szintetizátorok, samplerek és szintetizátorok mindenféle használata nélkül, pusztán a négy- és hathúrosok, no meg a dob felhasználásával. A gitárhangzásért pedig külön dicséret jár, túlzás nélkül az egyik leghorzsolóbb, amit mostanában hallottam. 

Aki a szélsőséges, befogadhatatlan túlzásoktól mentes, jóféle dallamokat tartalmazó, de kifejezetten művészi megközelítésű, egyediségében is meghökkentő metalra vágyik, annak teljesen felesleges tovább keresnie. Véletlenül akadtam a Sektemtum zenéjére: kíváncsiságból bogarásztam a rengeteg promóanyag között, de azonnal leragadtam náluk, ahogy belehallgattam az első nótájukba. Le vagyok nyűgözve.

10/10

sektemtum_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6410417232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

z91 2016.12.20. 19:39:04

Tök véletlenül találtam ma rájuk egy netrádión és rögtön lehaltam tőlük.
Kösz az ismertetőt, minden szavával egyetértek, 10/10.

Kovenant 2016.12.20. 20:38:24

@z91: Van még pár hasonló bandáról írt lemezkritikánk, mindig találni valami underground gyöngyszemet.

z91 2016.12.20. 22:33:20

Ezt a blogot sem ismertem korábban, de át fogom nézni, abszolút.
Kevés jó zenét találok mostanában - remélem, lesz itt még pár ilyen.
Nagyon jól írsz amúgy, sok sikert!
süti beállítások módosítása