TOP 10 - A tíz legkarriergyilkosabb rockalbum

2016. augusztus 30. - Kovenant

metallica_cover_picture.jpg

Ahogy telnek az évek, az összes rockbanda - még a legnagyobbak is - kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy szépen lassan eljár felette az idő, az általa indított zenei trend lecseng és igen hamar ott találhatja magát a senki földjén. Ilyenkor jönnek a stylistok, a nagynevű producerek és a külső megjelenés átfazonírozásán túl a zenei tartalmat is próbálják megújítani, több-kevesebb sikerrel. Sokszor inkább kevesebbel, sokkal-sokkal kevesebb sikerrel. A legkínosabb melléfogások robbannak a legnagyobbat.

10. Van Halen - Van Halen III (1998)

van_halen.jpg

A nyolcvanas évek legnagyobb hard rock bandája, a Van Halen előbb meglépte a lehetetlent: David Lee Roth frontember távozásával sikerült egy fantasztikus énekessel pótolni őt. Sammy Hagarrel - bár kicsit már más jellegű albumokkal, de - ugyanúgy bevették a rajongók, a kritikusok és a rockrádiók szívét, mint azt megelőzően. De 1997-re a Van Halen ismét énekes nélkül maradt. A megoldást a banda Gary Cherone személyében, az Extreme korábbi énekesében vélte megtalálni.

Bár Cherone énekhangja még passzolt is a csapathoz, politikai felhanggal töltött szövegei, a lemez slágernélkülisége, kicsit progosabb megközelítése és alacsony dalszerzői színvonala megtette a hatását: a Van Halen végleg elveszítette szupersztár státuszát, tulajdonképpen egy évtizedre beleállt a földbe és tizennégy (!) évnek kellett eltelnie, mire 2012-ben egy különösebben nem izgalmas albummal sikerült visszatérniük, immár ismét David Lee Roth-tal. 

9. Accept - Eat The Heat (1989)

accept.jpg

1987-re a német heavy metal csapat, az Accept meghódította a fél világot iszonyatosan húzós, mégis slágeres albumaival és dalaival, de Udo Dirkschneider énekes és a zenekar többi tagja között a viszony elmérgesedett. Annyira azért nem, hogy a frontember első szólóalbumát ne ők írják meg, mely "Animal House" néven azóta is az U.D.O. zenekar legkedveltebb lemeze.

1989-re azonban az Accept is rendezte sorait és David Reece amerikai énekessel felvette az éppen akkor Amerikában a tetőpontjára hágó glam metal trendet minden ízében magáévá tevő "Eat The Heat" albumot. A korongon található zenének semmi, de semmi köze nem volt mindahhoz, amit Accept néven a rajongók addig ismertek és szerettek. Mi más is lehetett volna a történet vége, mint csúfos bukás, majd pár évvel később félszívvel végzett újjáalakulás, ami szintén nem volt hosszú életű és olyan sikeres, mint az aranykorszak.

8. Black Sabbath - Forbidden (1995)

black_sabbath.jpg

A Tony Martin énekessel fémjelzett éra utolsó albumát Tommy Iommi Ernie C. producerrel, a Body Count gitárosával vette fel, ráadásul Ice T. is vendégszerepel az egyik dalban egy rapbetét (!) formájában. Ez volt a Black Sabbath végjátéka: a korong olyan elképesztően negatív rajongói és kritikai fogadtatásban részesült (valamint kereskedelmi sikertelensége is megdöbbentő volt), hogy a brit riffgyáros a szokásos trükköt húzta elő a kalapból.

1997-re összeállt a klasszikus felállás, Ozzyval a mikrofon mögött, sorra jöttek a teltházas turnék, aztán egy ideiglenes kanyar Dioval egy album erejéig, majd újra egy búcsúalbum és -koncertkörút, mely 2017. február 4-én ér véget Birmingham városában, ahol minden elkezdődött.

7. Machine Head - The Burning Red (1999)

machine_head_the_burning_red.jpg

Még a legelkötelezettebb thrash/groove metal bandák sem kerülhették meg a grunge, majd a nu metal által keltett zenei hullámokat, melyek alapjaiban rendezték át a kilencvenes évek színterét. A Robb Flynn vezette zenekar mindenkit megdöbbentett, amikor megváltozott külsővel, az idők szavának engedve megjelentette harmadik soralbumát, mely tökéletesen illeszkedett az akkoriban mindent uraló rap/nu metal vonulathoz.

Bár a lemez sikeres volt, komoly identitásválságot okozott a törzsrajongók körében, aztán a trend lecsengésével a Machine Head kénytelen volt visszakanyarodni a thrash metal gyökereihez a 2003-as, egyébként szenzációs "Through The Ashes Of Empires" anyagával, mely mellett azóta is kitart.

6. Mötley Crüe - Generation Swine (1997)

motley_cruw_generation_swine.jpg

A divatnak való kényszerű megfelelni vágyás újabb szomorú példáját produkálta a Mötley Crüe 1997-es lemezével. Amikor az eredeti énekes Vince Neil visszatért a bandába pár éves kihagyást követően, a csapat 25 millió dolláros lemezszerződést kötött az Elektra kiadóval és mindenki azt várta, hogy a zenekar pontosan azzal a mocskos, laza, de kortársainál sokkal tökösebb zenével tér vissza, mint amit a nyolcvanas évek aranykorszakában nyomott.

Hát nem: a "Generation Swine" tele volt Nine Inch Nails-et idéző indusztriális/alternatív nótákkal, melyek még csak nyomokban sem tartalmaztak rock'n rollt. Unalmas, felvizezett tucatnóták sorjáznak egymás után és bár a brigád hatalmas koncertlátványosság maradt mostanában befejeződött karrierje végéig, az azóta eltelt húsz évben két halovány soralbumra futotta mindösszesen.

5. Megadeth - Risk (1999)

megadeth-risk.jpg

A Megadeth a kilencvenes években a folyamatos dallamosodás útjára lépett, az 1997-es "Cryptic Writings" album pedig igen nagy rádiós, ha tetszik fősodorbeli sikereket hozott a csapatnak pontosan akkor, amikor a heavy metal, mint műfaj gyakorlatilag elhalálozott Amerikában. Korábbi csapattársainak, a Metallicának a sikeres fordulata (lásd a "Load" és "Reload" albumokat) is Dave Mustaine szeme előtt lebeghetett, így a "Risk" koronggal valóban mert kockázatot vállalni. Ami sajnos nem jött be.

A lemezen található dalok olyan mértékben ütnek el mindattól, amit a thrash metal egyik legzseniálisabb, stílusalkotó brigádja tett le korábban az asztalra, hogy azt már senki (kritikusok és rajongók) sem tudta lenyelni szó nélkül. Volt itt minden: techno-sláger és Bon Jovi-líra, meg mi szem-szájnak-fülnek ingere. Persze Mustaine nem tudta megtagadni önmagát és korrekt nóták is akadnak azért az albumon. De ezzel vége is lett a dalnak: a kilencvenes évek sikeres felállása beleállt a földbe, Mustaine bal kezét idegsérülés bénította le, hivatalosan is feloszlottak és csak öt évvel később, a 2004-es "The System Has Failed" című egészen kimagasló színvonalú anyagukkal tudtak visszatérni, bár már korántsem akkora sikerrel. 

4. Metallica - St. Anger (2003)

metallica_st_anger.jpg

Igen, tudjuk és ismerjük az album létrejöttének körülményeit. Jason Newsted basszusgitáros kilépését követően és James Hetfield alkoholproblémái miatt a csoportdinamika megbomlott, magának a zenekarnak a léte került veszélybe. Mindezt és a csapategységet megölő körülményeket szépen be is mutatja a Metallica: Some Kind Of Monster című dokumentumfilm.

A Bob Rock producer basszusjátékával felvett korong mindazzal szakít, ami addig jellemezte a bandát: a gitárszólók teljes elhagyása, a riffek monoton ismétlése, a tökéletesre csiszolt hangzás lecserélése valami olyasformára, amire jelzőt azóta sem igazán talál a rocktársadalom, valamint az erőltetett vissza-a-gyökerekhez hozzáállás, a "merjünk kemények lenni" mentalitás nem hozott értékelhető eredményt. Érthető, ha a zenekar meg akarta mutatni, hogy ez jött ki akkor belőle, de valljuk be: nem tartozik általában a nagyérdeműre, ami az emberből szorult helyzetében kijön.

A csapat azóta kiadott egy jobban sikerült lemezt 2008-ban, majd az azóta elhunyt Lou Reeddel közösen "Lulu" címen készítettek egy nehezen megfogalmazható stílusú és színvonalú anyagot, koncertfilmmel, saját fesztivállal is jelentkeztek, az új korong pedig már a kanyarban van. A talpraállás részben sikerült, de sokak szemében a Metallica története itt minden szempontból véget ért.

3. Morbid Angel - Illud Divinum Insanus (2011)

morbid_angel.jpg

Az amerikai, vagyis inkább az egész death metal színtér atyaúristenei, az 1984-ben Trey Azagthoth gitáros által alapított Morbid Angel első hét albuma kritikán felül a stílus csúcsteljesítménye: az eszement, kitekert szólók, az őrült, de óramű pontosságú riffelés, a dalszerzői színvonal, egyszóval minden a pályatársak felé helyezte sokak véleménye szerint a floridai bandát.

Az utolsó soralbumot nyolc évvel követően, az eredeti énekes/basszusgitáros, David Vincent visszatérésével készült, helytelen latinsággal megfogalmazott című eddigi utolsó lemez azonban olyan mértékű - és a törzsrajongók által elfogadhatatlan irányú - változásokat hozott, ami 2011-ben a legtöbbet vitatott és legjobban gyűlölt koronggá avatta az anyagot. A Marilyn Manson utánérzésnek tűnő lemezt követően az akkori felállás megszűnt létezni, a csapat pályája jegelve, ami nem is meglepő.

2. Scorpions - Eye II Eye (1999)

scorpions_eye_ii_eye.jpg

A kilencvenes évek változásai a német slágergyáros Scorpionst sem kímélték: a tagság megfogyatkozott, a sikerek sorra elmaradtak. Hol voltak már a nyolcvanas évek közepének teltházas aréna-turnéi Amerikában, ahol sikoltozó tinilányok tömegei várták a Big City Nights előadóit? Valami radikálisat kellett lépni: teljes image- és stílusváltás, mi más is lehetne a megoldás?

A végeredmény a totális katasztrófa minősített esete lett: olyan csapást kapott a Scorpions hitelessége és komolyan vehetősége, amit már soha többé nem tudtak meg nem történtté tenni. Azóta maradtak a nosztalgiakörök: senki sem kíváncsi már az érdektelenségbe fulladó új lemezekre, az éppen hat éve meghirdetett visszavonulási szándék és búcsúturné azonban csak futó gondolat volt a több mint ötvenéves, klasszikus albumok egész sorát készítő banda számára. Ha pedig emlékszel a lenti klip apropójára, akkor írd meg kommentben.

1. Celtic Frost - Cold Lake (1988)

celtic-frost-cold-lake.jpg

A legendás svájci extrém metal csapat, a Celtic Frost negyedik sorlemeze ma már klasszikus sztori: az öntökönszúrás, az egyetlen laza mozdulattal történő karrier-kettétörés sokat emlegetett esete. Három korszakalkotó, úttörő és stílusokat (black/death/thrash) évtizedekre előre megalapító korongot követően hirtelen előálltak egy, saját mércéjükkel mérve glam metal vagy inkább laza party-rock albummal.

Ráadásul a választott megjelenés (tupírhaj és nyolc kiló smink, fejenként) oly mértékben vágta ki a biztosítékot a metalközönség körében, hogy Tom Warrior zenekarvezető később tudatosan és szándékosan hagyta ki a diszkográfia újrakiadásából az anyagot és ezt nyilatkozta: "Egész életem során a legrosszabb dolog, amit létrehoztam. Egy komplett fekália-adag. A Cold Lake valószínűleg a legpocsékabb lemez, amit a kemény zenék terén valaha megalkottak." Egyetértünk.

+1. Discharge - Grave New World (1986)

discharge_cover.jpg

A hardcore punk legenda, a brit Discharge, ha csak egy albumot alkot meg egész pályája során (nevezetesen az 1982-es "Hear Nothing See Nothing Say Nothing" lemezt), akkor is benne lenne már minden rocktörténettel foglalkozó szakanyagban. A bemutatkozó korong egy időtálló, kortalan, a mai napig is teljesen frissnek ható, egyszer az életben megírható mestermű.

Ma is döbbenetes hatású hallgatnivaló: nem is tudom elképzelni, hogy ez harmincnégy évvel ezelőtt milyen hatást válthatott ki a nagyérdeműben. Nos, a brit punkok második albumukra komplett stílusváltáson estek át: igazodva a korszellemhez, glam metal bandaként definiálták újra magukat, Kelvin Morris fejhangon előadott vokalizálását pedig nem szeretnénk kommentálni. A lemezbemutató koncertkörút során komolyan veszélybe került a tagok testi épsége, a feldühödött közönség botrányba fullasztott minden fellépést, aztán a Discharge gyorsan fel is oszlott. Szomorú.

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2311661624

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

para_noir 2016.08.31. 11:39:22

Remek válogatás! Személy szerint én pont az említett Van Halen lemezt tartom a legjobbnak, és a slágerhiánnyal, gyenge dalokkal is vitatkoznék, azon gyermekkori lemezeim egyike, melyeket ma is gyakran előveszek.

Kovenant 2016.08.31. 11:43:16

@para_noir: Igen, mivel a Van Halenről van szó, még a leggyengébb albumuk is bőven üti az átlagot. De számukra onnan kezdődött a lejtmenet, azaz igazi karriergyilkos lemez lett.

para_noir 2016.08.31. 11:46:33

@Kovenant: nem kétlem, hogy karriergyilkos, csak nekem nagyon bejön, én speciel a Roth-os lemezeket meg se bírom hallgatni, a Hagar-osok tetszenek, ez az egy Cherone-os meg hatalmas favorit.

Kovenant 2016.08.31. 11:50:35

@para_noir: Roth tényleg nagyon megosztó frontember, de számomra az igazi, hard rockos Van Halen albumok vele születtek. A Hagarral készült cuccokat is bírom persze.

parazita666 2016.08.31. 12:35:57

Ha karaktergyilkosságról esik szó, nekem az RHCP Californication lemeze jut eszembe. Bár rengeteg új rajongóra tettek szert és hatalmas sikereket könyvelhetnek el, eközben zenéjük telibe találta a silány, konformista vonalat.

gigabursch 2016.08.31. 13:12:21

Azon ritka 10+1 történet, amit kb el is fogadok. Ez ténLef ilyen.
Persze ott van a Paradise Lost, a Helloween és akkor ahazai csodákról még nem us beszéltünk.

PublicEnemy 2016.08.31. 13:13:45

A Machine Head megmutatta,hogy más stílusban is tud rohadt jót alkotni.Anno agyon hallgattam ezt is.Persze valóban nem ez a vonal fekszik nekik.
Metallica...na,igen.Nekem örök kedvenc,de szerintem nem vagyok azzal egyedül,h a karrier "ön"gyilkosság nem a St.angerrel kezdődött,hanem valahol a Load-Reloadnál.
A legdurvább ezek közül a Scorpions. :D A többi "csak" egy rosszul sikerült album,de ez.... :DD

Asio Otus 2016.08.31. 13:15:46

Utólag már nem értem, mit ettem annak idején a U2-n, de az biztos, hogy a Joshua Tree után a Rattle and Hum egy igazi langyos, értékelhetetlen popzene (éjndzseeel af háááááááárleeeeeeeem) volt a szónak a negatív értelmében.

saisana 2016.08.31. 13:22:18

emlithetném az egyik kedvenc albumom a Pestilence-töl, a Testimony of the ancients-t, ami szerintem egy remekmü, de sajnos meghallgattam a spheres cimü hányadékot is, el is vesztettem az érdeklődésem irántuk...

Kovenant 2016.08.31. 13:40:51

@gigabursch: Hát igen, a Paradise Lost. Szomorú történet az is, de szerencsére minden jó, ha jó a vége.

eßemfaßom meg áll · http://tahobloggerek.blog.hu 2016.08.31. 14:54:31

Köpjetek le de nekem a P.Losttól pont a Onesecond meg a Host a kedvencem :). Anno az Accept volt az Isten, elég kemény sokkot okozott a Heat. Mindemellett az Accept az az öregek közül aminek a közelmúltbeli lemezeit is örömmel hallgatom, a Stalingradtól a hideg futkározik a hátamon.

A StAnger pedig az az alkotás amit egyszer tudtam végighallgatni aztán töröltem, és próbálom az emlékét is elfelejteni.

JanDítě 2016.08.31. 23:02:42

@parazita666: nekem mondjuk alap a californication..persze kurva jó a blood sugar kölökként az anyámék ágyán ugráltam az mtv-t nézve a give it away-re de a californication..alap..az egyik utolsó sziget amin ott voltam és tényleg élveztem 99ben 18 évesen, az egyik sátorban a scar tisue szólt..az otherside,californication,road trippin...a legnagyobb zenék között a helyük..a by the way meg ennek a megkoronázása..can't stop.rockhimnusz..nem,hazudok, az új album a The Getaway amit kb mindenki lefikázott a pont az i-n, hab a tortán és egy kurvanagy felkiálltójel a mondat végén..

Ötperces Nickregisztráció 2016.09.04. 16:07:02

Lopják a cikketeket:

rockstation.blog.hu/2016/09/03/legendas_rockzenekarok_legrosszabb_lemezei

Kovenant 2016.09.04. 16:17:29

@Ötperces Nickregisztráció: Köszi, tudjuk, nem ez az első eset. Ha gondolod, írd meg nekik is :)

Kovenant 2016.09.04. 16:23:36

@Ötperces Nickregisztráció: Esélyes vagy "A Rozsdagyár leghűségesebb olvasója" szerkesztőségi díj elnyerésére. Azért ne bízd el magad. :) Köszönjük!

Ötperces Nickregisztráció 2016.09.04. 16:37:48

@Kovenant: THX, meglátjuk meddig hagyják bent. Egyébként nincs arra semmi retorzió amikor így lelopnak egy cikket?

Kovenant 2016.09.04. 17:13:59

@Ötperces Nickregisztráció: Nekik is biztos pont most jutott eszükbe ez a téma. Nem érdemes egyébként ilyesmin bosszankodni.

Void Bunkoid 2016.09.04. 19:51:40

Kövezzetek meg, de a legendás sátán-bél-vér-zenekarok glam lemezei teljesen jók, a Discharge úgy szól, mint egy Projects in the Jungle korszakos Pantera (ja igen, ők sem rakták a CFH után a kirakatba a 80-as évekbeli glamlemezeiket :)))), a Celtic Frost dala meg megjelenése meg izé...az nem is glam metal, az konkrétan olyan, mint valami Pokoli Színjáték-korszakos Pokolgép :)))

gigabursch 2016.09.05. 08:10:39

@eßemfaßom meg áll:
Nem köplek le, mert önmagában véve tényleg jó albumok. Sok zenekarnak még ilyenre se futotta
One Secondot egyébként imádom.

A gond inkább ott van, hogy az ember tipikus sztereóvá válik (bocsi...), és nem tudja hamar befogadni azt, ami eltér a megszokottól.

Az viszont kifejezetten tanulságos, hogy az évek alatt pl. a PL mennyire áthangszerelte a Host és a One Second számait a koncerteken. Ugyanaz, de mégsem.
Nem ok nélkül.
Viszont ez valahol már zsenialitás.