Se szeri, se száma azon zenei projekteknek, melyekben az underground metal színtér régóta - inkább kisebb, mint nagyobb sikerekkel - küzdő harcosai egyesítik erőiket és állnak elő valami érdekességgel, miszerint talán együtt és ez alkalommal végre sikerül. Legtöbbször nincs kifutása ezeknek a kezdeményezéseknek: egy, legfeljebb két album, pár recenzió, esetleg valami kisebb fesztiválon történő fellépés és hamar eltűnnek a süllyesztőben. Gyanítom, hogy a Sumerlands is valami igen hasonló pályát fog befutni, bár ne legyen igazam: a Relapse Records szeptember 16-án kiadott anyagának megvalósítási színvonalán nem lehet fogást találni.
Az érdekes az, hogy ezek az anyagok mindig az alapkoncepción buknak meg, már rögtön a legelején. Képzett, tapasztalt zenészek jönnek össze általában egy kis muzsikálásra és persze, hogy nem rossz az, ami a kezeik közül kikerekedik, csak éppen valami furcsa okból kifolyólag állandóan egy olyan stílust szemelnek ki maguknak, melynek fénykora körülbelül a tatárjárás és a török hódoltság közé esett, így annak közönsége tulajdonképpen megszűnt létezni.
Az ilyen lemezek hallgatásakor olyan érzése van az embernek, mint amikor elsárgult családi fényképeket nézeget évfordulók vagy születésnapok alkalmával. Emlékek villannak be, már elfeledettnek hitt dolgok kerülnek elő a legendáriumból: pontosan ez történik a Sumerlands debütalbumánál is. Hasonló kiadvánnyal állt elő nemrégiben a szintén amerikai Necromancing The Stone is (lemezkritika ITT), csak míg ők viccesre vették a figurát, a Sumerlands hallhatóan nem tréfál.
Az együttes Phil Swanson énekes (Hour of 13, Atlantean Kodex) és Arthur Rizk gitáros és ismert underground producer (Inquisition, Power Trip, Pissgrave) együttműködéséből alakult meg 2014 tájékán. Először egy demóval jelentkeztek, mely pozitív fogadtatásra talált a stílus kedvelőinek berkeiben. Ennek hatására sikerült a Swanson-Rizk duónak rendes zenekart is szerveznie a projekt köré, most pedig itt van a banda nevét viselő bemutatkozás.
A választott zenei terület a nyolcvanas évek klasszikus heavy metalja, a legnagyobb hangsúlyt az olyan elődökre helyezve, mint a Zakk Wylde-korszak előtti Ozzy, a korai Queensryche és Fates Warning, illetve az amerikai power és progresszív metal határmezsgyéje. Mind hangzásban, mind pedig a megidézett dallamokban és hangulatokban egyértelműen utalnak erre az érára, tehát nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy tudatosan vállalták fel a nosztalgia-wurlitzer szerepét.
Az album igen rövid: alig több mint félórában kapunk nyolc kompakt dalt, melyek igen hasonló szerkezetűek és hangulatúak. A nyitó Seventh Seal a Van Halen Ain't Talkin' 'Bout Love című ikonikus nótájának újraértelmezett riffjével dolgozik, és már itt szembesülhetünk azzal a tudatosan visszafogott, mai füllel kicsit dinamikátlan és fakó hangzással, mely végigkíséri az egész korongot. Ez szintén illeszkedik ahhoz a múltidézéshez, mely körbelengi a Sumerlands koncepcióját.
A The Guardian pedig elővezeti azt az öntőformát, melybe beleszuszakolták az összes többi szerzeményüket az amerikaiak: Ozzyt idéző vokálok és a Bark At The Moon érára jellemző, Jake E. Lee zsenialitását bizonyító, zakatoló riffmunka. Található itt még némi doomos atmoszféra is, bár a dalok általános lendülete és tempója azért kilép a doom stílus szokásos málházásából.
A záró, instrumentális Sumerlands című tétel lóg ki hangulatában egy kicsit a korongról: billentyűsökkel megtámogatott, kriptaszagú nóta ez, kicsit filmzenés, kicsit céltalan, valahogy nem érzem a koncepcióhoz passzolónak és feleslegesen hosszú is (nem is beszélve a talán tudatosan hamisra hangolt gitárakkordokról).
Amellett, hogy eléggé összemosódnak a dalok, mert igazából nem sikerült a csapatnak kiugró refréneket, dallamokat írna, ráadásul egységes középtempóban és rendkívül hasonló riffekkel gördülnek elő a nóták, a legfőbb probléma a lemezzel a fentiekben már említett alapkoncepció. Egy harmincéves korszakot idéz fel a Sumerlands, a mához történő leghalványabb kapcsolat nélkül. Mintha fénymásolóval készült kópiáját néznénk annak a bevezetőben már említett családi fényképnek. Felismerhetőek a rajta levő szereplők, de ha lehet, akkor már az igazi fotót keressük elő, mert a másolat csak másolat marad: elmosódottabbak a kontúrok, életlenebbek a szélek és a színek sem az igaziak.
Úgy érzem, hogy ez és a hasonló jellegű albumok pontosan azok a produkciók, melyeket nem érdemes a nagyközönség elé tárni: stílusgyakorlatnak, próbahelyi ökörködésnek kitűnő, akár egy-egy zenei érát megidéző tribute-fesztiválon sikert is arathat, de önálló alkotásként nem állja meg a helyét. Kár érte.
6,5/10
