A német Heaven Shall Burn a Century Media gondozásában szeptember 19-én jelentette meg "Wanderer" címmel a nyolcadik soralbumát. Azért kicsit meghökkentem, hogy már ők is húszéves pályafutást tudhatnak maguk mögött: hiába, kegyetlenül telik az idő, évek múlnak el két homlokráncolás meg szempillantás között. Oly sok minden változik, annyi minden múlik el nyomtalanul, de azért vannak dolgok, melyekben bízhatunk: a stabil másodvonalból kitörni nem tudó (vagy nem is igazán akaró) német csapat ismét egy igen korrekt lemezt szállított le nekünk.
A Heaven Shall Burn stílusa tulajdonképpen az extrém metal minden válfajából összegyúrt, izomból tolt, rendkívül agresszív zenei kavalkád. Alapvetően és természetesen dallamos death metal, az abból kinőtt metalcore, némi thrash és (főleg a vokális teljesítményben) deathcore jegyeket lehet felfedezni a dalokban. Van itt tehát minden, ami kedves és kellemes lehet az egyszeri metalrajongó számára, csak egyet nem fogunk itt találni, az pedig az egyediség.
A fenti zenei elemek ugyanis pusztán arra szolgálnak, hogy elrejtsék az alapvető tényt, miszerint a Heaven Shall Burn pontosan azt a nagykönyv szerint megírt dallamos death metalt játssza, mint amit a "Colony-Clayman" albumokkal az In Flames a csúcsra járatott az ezredforduló környékén, majd amelytől végérvényesen elfordult a 2002-es "Reroute To Remain" koronggal kezdődően. A különbség mindösszesen annyi, hogy mindezt mai, felturbózott hangzással és az azóta prominenssé vált zenei trendek beépítésével teszik a németek. Olyan az egész, mintha az In Flames nem kanyarodott volna el zenei gyökereitől, hanem folytatólagosan tolta volna végig a kétezres éveket göteborgi ihletettségű muzsikájával. Mintha egy párhuzamos univerzumban járnánk, ahol a melodeath uralkodása sosem ért volna véget.
Kíváncsi vagyok a svéd stílusalapítók új albumára, de egyben biztos vagyok: az a fajta lendület, agresszió és eltökéltség, ami szinte kézzelfoghatóan süt a németek albumáról, minden bizonnyal hiányozni fog a svédekéről. Mert bizony tényleg elképesztő, hogy egy zenekar húszévnyi fáradozás után is ennyi energiával és ennyire kíméletlenül, kompromisszummentesen nyomja ezt a - valljuk be - eléggé elfáradt stílusgyakorlatot.
Az egész anyag olyan, mintha az In Flames egy többhetes tesztoszteronkúra után lépne be a stúdióba, hogy sokévnyi kihagyás után visszakövetelje trónját. Jó néhány dalban vegytisztán felismerhetőek a melodeath gyártósorában készült riffek, váltások, dallammenetek, refrének, csak éppen olyan állat módon dörren meg minden, hogy szinte szétrobbannak a hallójárataink.
Mindehhez a brutalitáshoz hozzájárul még Marcus Bischoff énekhangjának deathcore-módra történő széteffektezése, ami viszont a korong felénél már a visszájára sül el: a folyamatos agresszió egy idő unalmassá, dinamikátlanná válik és pontosan a hatásából veszít az előadásmód.
Dalokat külön nem is nagyon érdemes kiemelni, talán a thrash-ízekkel operáló They Shall Not Pass és a vegytiszta In Flames-kópia Passage Of The Crane sikerült kiemelkedőre. A Heaven Shall Burn mindig szívesen dolgozott fel régi klasszikus vagy éppen kortárs bandákat, így a limitált verzión szereplő Sodom nóta, az Agent Orange vagy a rendes kiadás zárótétele, a My Dying Bride-feldolgozás, a The Cry Of Mankind lehet érdekes a rajongók számára, bár az utóbbi teljesen kilóg a soralbum általános hangulatából, megközelítéséből.
Letargia, depresszió vagy éppen rossz, elkedvetlenítő időjárás esetére kiválóan működhet a "Wanderer": egy igazi adrenalinlöket, mely berúghatja a hallgató mindennapokban megfáradt lélekmotorját, de kifinomult zenei megoldásokra, újításokra, valamint lenyűgöző instrumentális teljesítményekre ne számítsunk. Korrekt album igazi szakemberektől egy olyan stílusban, felfogásban, mely még az alkotókat sem tudja már meglepni semmivel.
8/10
