Szerzői kiadásban jelent meg idén augusztus 24-én egy új magyar progresszív metal projekt, az egyszemélyes Enigmatic Infinity bemutatkozó lemeze "Sentenced To Solitude" címmel. Az anyag mögött a pécsi Tombor Nándor áll, aki az ének kivételével minden hangszerért, valamint a dalszerzésért is felel. A majd' egyórás korong mindösszesen öt tételt tartalmaz, amúgy igazi prog-metal módra: kevés énektémával, annál több gitár- és billentyűs résszel, matematikai pontossággal megírt és feljátszott ütemekkel és dallamokkal. Az alkotó kimondott szándéka ez: szigorúan a progresszív stílus keretei között maradni.
Ahogy hallgattam a korrekt módon megszólaló, összefogott és kerek produkciót, olyan érzésem támadt, mintha hirtelen visszaugrottam volna a kilencvenes évek végéhez/a kétezres évek elejéhez. Akkoriban volt trendje Magyarországon ennek a fajta muzsikának: szigorúan angol nyelven előadott, komor hangulatú, az instrumentális teljesítményre kifejezetten nagy hangsúlyt fektető metalzene ez, melyet - muszáj felhozni - a Dream Theater lemezein felnőtt fiatal zenészek játszottak elkötelezetten.
A gondolkodó ember metalja: ez volt az egyöntetű meghatározása ennek a megközelítésnek és most minden bizonnyal az olvasók is kapásból fel tudnak sorolni két-három hasonszőrű magyar zenekart. Perfect Symmetry, Stonehenge, Nemesis: nekem ezek ugrottak be elsőre, napjainkban pedig a szegedi Dreamgrave játszik ilyesfajta muzsikát. Persze ez egy elég széles zenei terület, megfér rajta sok minden.
A stílus aranykora valamikor a kétezres évek közepén áldozott le, amikor egyrészt a metalcore, másrészt pedig a djent/matekmetal gyakorlatilag teljesen kiütötte a nyeregből, olyannyira, hogy ma már progresszív metal címszó alatt a Textures, a Fallujah meg a Between The Buried And Me bandák találhatóak szinte minden szakmai felsorolásban. Maguk az alapító atyák, azaz a Dream Theater is egészen más vizekre evezett idei korongjával, tehát az Enigmatic Infinity bemutatkozásával a senki földjére lépett, mert felfogásával szinte egyedül van ma Magyarországon.
Ez természetesen semmit sem von le a debütalbum értékéből, sőt: nagyon is szimpatikus ez a zárt sisakrostéllyal és előreszegezett dárdával megvalósított zenei támadás. A zenei felkészültségre nem érdemes bonyolult körmondatokat vesztegetni: Tombor Nándor mindazon hangszeres tudás birtokában van, mely a stílushoz szükséges. Az anyag megszólalása egy kicsit steril és dinamikátlan, de nagyon igazságtalan lenne nagystúdiós hangzást számon kérni egy szerzői kiadásban megjelent lemeztől: ez a produkciós munka semmiképpen sem emel falat a zene és a befogadó közé, teljesen vállalható a dolog.
Egyetlen gondom van az instrumentális résszel (ez egyébként a Dreamgrave lemez esetében is felmerült), mégpedig a szintetizátorhangzás: sokszor nem illeszkedik a komorabb gitármenetekhez, riffekhez, ráadásul már nagyon sokszor hallottuk ezeket, e téren tényleg lehetne valami újat kitalálni.
Tombor Nándor bevallottan szerelmese ennek a stílusnak és sajtóanyagában jelezte is, hogy innen ő nem akar továbblépni, mert megtalálta azt a közeget, színteret, ahol tökéletesen otthon érzi magát. Érzésem szerint azonban pontosan ez jelenti az anyag korlátait: olyannyira a hardcore progresszív metal rajongóknak szól, hogy gyakorlatilag esélytelen a nagyobb hallgatóság felé való nyitás. Mivel pedig - okkal vagy ok nélkül - a stílus nemzetközileg is visszaszorulóban van, ez nagyon nagy mértékben leszűkíti a potenciális hallgatók számát.
Ahogy a végére értem a korongnak, úgy éreztem magam, mintha egy különösen sűrű, tömény progresszív metal kvintesszenciát hallgattam volna. A szintén pécsi Rumproof zenekar frontembere, Horváth Máté kellemes, tiszta énekhangja ellenpontozza a szigorú, szikár dallamokat és a precíziós riffelést, de külön dalokra, refrénekre, dallamokra nem sikerült visszaemlékeznem.
A "Sentenced To Solitude" egy olyan album, mely a progresszív metal kézikönyve szerint íródott: egyetlen hang sincs benne, amely akárcsak kikacsintana ebből a zenei közegből, illetve minden benne van, amit erről a stílusról el lehet mondani. Hogy ez sok vagy kevés ma, 2016-ban, nem tisztem eldönteni, de úgy érzem, hogy a projektnek érdemes lenne bővítenie eszköztárát és bátrabban meríteni a kortárs metal áramlatokból, megközelítésekből is.
7,5/10
