Az év vége felé közeledve a legtöbben elgondolkozunk azon, hogy melyek is voltak az esztendő legjobb, legélvezhetőbb, legmaradandóbb lemezei. Számomra ez mindig problémát jelent, főleg ha közben arra is törekszem, hogy minél rövidebb legyen a végső lista. Most sincs ez másképp, az viszont már biztos, hogy a Szlovéniából hirtelen felbukkant Within Destruction idén megjelent második lemeze biztos szereplő a listámon. A 2010-ben indult csapat "Void" címet viselő lemeze még februárban jelent meg a Rising Nemesis Records gondozásában.
Az albumon közreműködik több vendég is, ilyen Dean Lamb, a kanadai, technikás death metalban utazó Archspire gitárosa, valamint egy-egy szám erejéig Adam Warren (Oceano) és Jamie Hanks (I Declare War) csillogtatják meg vokális tehetségüket. A zenekart az Interneten mindenhol egyszerűen csak a deathcore műfajába sorolják, viszont ha érdemben akarok beszélni erről az anyagról, ki kell térnem arra, hogy miért tartom ezt mérhetetlenül nagy általánosításnak. Valóban, már az albumborítóról is eszünkbe juthat a Thy Art Is Murder 2012-ben megjelent "Hate" opusa, de lássuk be, sokkal jobb vizuális élménnyel szolgál. Persze, a koncepció is ugyanaz, mint egy csomó zenekarnál. Hatalmas leviatán szörnyetegek, akik a világvége alkalmából eljöttek megtisztítani a bolygót a rajta élősködő és mindenben csak kárt tevő emberi fajtól.
Valamiért népszerű ez az űrlény-fless manapság, és azt gondolhatnánk, hogy egy idő után már rohadtul unalmassá válik. Ugyanakkor vannak zenekarok, akiknek munkássága mérvadó bizonyítéka annak, hogy a műfaj képes a fejlődésre. (Rings of Saturn, Aversions Crown, stb.) Első ránézésre ez az album is simán egy igényesen felépített közhelyhalmaznak tűnhet, padlóig hangolt gitárokkal, és másfél perces, unalomba fulladó breakdown-okkal. Elég azonban pár számba belehallgatni, és bárki nagyon hamar rájöhet, hogy itt teljesen másról van szó. Az első perctől kezdve nyilvánvalóvá válik, hogy rengeteg ihletet merítenek például a kortárs slam death bandák munkásságából. Ezek után döntse el mindenki magának, hogy hová sorolja a zenekart. Én egyik műfajba se szorítanám be őket, hisz rendkívül összetett, változatosan felépített számokat tárnak elénk.
Van itt minden, ami garantáltan stimulálja egy elvetemült zenekedvelő hallóközpontját. Hangzás szempontjából nagyon letisztult, kristálytisztára polírozott produkció. Ezt lehet szeretni, nem szeretni, ízlés kérdése természetesen. Szerencsére a gitár nem lett túlzottan mélyre hangolva, ennek köszönhetően Janez Skumavc basszustémái könnyen hallhatóak. Az egyetlen gitáros, Damir Frlan játéka élvezetes, és a számok rettentően fülbemászóak. Mindez persze nem volna lehetséges a zseniális ritmusképletekért felelő Luka Vezzosi nélkül. Az egész lemez tele van változatos és kreatív dobtémákkal. Sosincs üresjárat, a technikás, darálósabb részek és az atmoszferikus, vészjósló gitártémáktól hemzsegő lassabb szakaszok folyamatosan váltogatják egymást.
Emellett találunk még gyönyörű gitárszólókat, zúzós riffeléseket, csillagos ötös breakdown-okat, melyekhez tökéletesen párosulnak az elnyújtott, kegyetlenül mély hörgések Rok Rupnik torkából, aki ha nem tévedek, az egyik legnehezebben elsajátítható technikát alkalmazza. Még egy különlegesség, hogy az album kb. kétharmadánál található A Spiral Rift Towards Damnation című tétel egy rövid szimfonikus átvezetéssel zárul. Az album talán egyik legerősebb számához készült klipből az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szlovének mennyire nem veszik komolyan saját magukat.
Mindezek eredménye, hogy megfelelő hangerő mellett garantáltan kiömlik az apokalipszis a hangfalakból, és a közel 35 perces korong többszöri meghallgatás után sem válik unalmassá, hiszen bővelkedik a hirtelen meglepetésekben, katartikus pillanatokban. Soha nem gondoltam volna, hogy lesznek deathcore bandák, akik ennyire igényes, jól kigondolt és kreatívan megírt zenét tudnak prezentálni.
10/10
