A szólóprodukciókat sokan egyfajta kapuzárási pániknak, az önmegvalósítás utolsó próbálkozásainak gondolják. Nem véletlenül.
Bizony sok zenész belefut abba a helyzetbe, hogy elmúlt 40 éves, egyszer volt egy nagy sikerű zenekara, de feloszlott és jelenleg kilátástalannak látja az életét, ezért gondol egyet, megkeresi régi kapcsolatait és megpróbálja felfuttatni az új lemezét. Kétségtelen, hogy születtek igazán remek ilyen jellegű alkotások (pld. Presser Gábornak az „Angyalok és Emberek” című saját lemeze), de túlnyomó részben a süllyesztőben tűntek el az ehhez hasonló anyagok.
Áron András (Apey) 2007-ben fogott a kezébe akusztikus gitárt és vágott bele szólókarrierjébe. Több zenekara volt emellett, van, ami a mai napig hatalmas sikernek örvend – például az Apey and the Pea – de nem szabad figyelmen kívül hagynunk a már nem aktív Neck Sprain-t, vagy a Kelly Hits The Blue Sky-t. Ezek a csapatok mind Áron András sokszínűségét és kreativitását igazolják, hiszen mindegyik más és más zenei stílusban mozog. „Az egyik pillanatban hosszú rasztahajjal üvöltök, mint egy állat, miközben három tasmán szakállas ördög bólogat rá a legsúlyosabb, legnehezebb zenére, ami itthon létezik - a következő pillanatban melankolikus zenét játszom, összehúzódva egy akusztikus gitár mögött." – nyilatkozta a Magyar Narancsnak adott interjújában. Ebben a 2011-ben készült beszélgetésben elmondta, hogy ez a sokszínűség nem a mindenkinek való megfelelés miatt van, hanem csupán azért, mert szereti feszegetni a határait. Elmondása szerint mindig is a szólókarrierje volt a legfontosabb számára.
Első lemeze, a „Feathers, Black Flowers” 2010-ben került kiadásra. Mondanom sem kell, hogy letaglózó volt. A kreatív ritmusváltakozásokhoz, a dallamvilághoz még hozzájárultak a szövegek is és Áron András elképesztő hangkaraktere. Be kell vallanom, hogy nem mindig élvezem az olyan rockalbumokat, ahol az akusztikus gitár kapja a főszerepet. Könnyedén egysíkúvá válhat. Ugyanakkor Apey megtöltötte harmóniákkal, fantáziával, keménységgel és a korong életre kelt.
Aggódva tettem be az új szerzeményt, a "Foxes"-t. Gondoltam, már biztos nem tud újat mutatni, ebből a stílusvilágból már kihozta, amit csak lehetett. Az első számnál, a Flying to Alaska-nál szájlebiggyesztve bólogattam magam elé, mondván, hogy „Igen, ezt már hallottuk”. Ám 2:12-nél (Youtube-os nyelven fogalmazva) a dalba bejön ez a tapsolós, csettintgetős ritmika, elmosolyodok és elégedetten bólogatok a ritmusra. Izgatottan várom a következő számot.
Aztán a Personal Demon elkezdődik azzal a slide-gyűrűs témával, és az első szám második felénél felgyülemlett érzelmek tovább fokozódnak. Elképesztően feszes, pattanásig feszülnek a szünetekben az idegek. Ezután ismét egy melankolikusabb dal, de meglepően jól esik az iménti intenzív tétel után. A Where all the dogs die érzelmes, dühös, harmonikus. Kibontakozik a dal, a felgyülemlett feszültség levezetődik. Apey úgy rángat ezzel a koronggal a fülemnél fogva, ahogy akar.
Ha kivennénk egy-egy nótát ebből az albumból és csak azt az egy számot hallgatnánk, valószínűleg nem lenne olyan hatása, mint ilyen gondosan körbepárnázott változatos alkotások ágyában. Az album végighallgatása után egy kifejezetten katartikus érzés fogott el. Mint mikor az ember végignéz egy filmet, vagy egy színdarabot, amiben karaktereket, problémákat és élethelyzeteket ismer meg és válik velük eggyé. Cselekménnyel, csavarral és megoldással. A bennem összegyűlt bohém érzelmek összessége egy élménnyé, egy tanulsággá formálja magát: Áron András szavatossága még bőven nem járt le. Rengeteg mindent tartogat még a tarsolyában, készen arra, hogy megossza velünk.
Egy valamit azért mégis csak leszögeznék: Apey-hez kell egy gyomor, ami ezt meg tudja emészteni. A dalok rendkívül jól ütemeznek, de mindig ki kell várni a katarzist, ami vagy atombombaként csattan egy-egy elmére, vagy türelmetlen, pörögni vágyó fiatal szívekben hagy tátongó ürességet. Félreértés ne essék: nem a saját érzelmi intelligenciámat emelném most piedesztálra, hanem Áron András ambícióit az értő közönség elérése felé. Bebizonyította, hogy egy szál akusztikus gitárral nem csak a tábortűz köré gyűlő csillogó szemű fiatal lányokat lehet meghódítani. Ebben az esetben talán épp őket nem.
Ettől lesz Áron András ars poétikája felülmúlhatatlan. Művészetét nem azért űzi olyan jól, mert arra vágyik, hogy őt mindenki szeresse, nem saját maga miatt zenél, hanem azért csinálja, amit csinál, mert magáért az album, vagy a zeneszám, esetleg a produkció színvonaláért teszi mindezt.
9/10
