Ha csak egy évtizeddel ezelőtt is azt mondta volna nekem valaki, hogy a black metal kreatív súlypontja fokozatosan távolodik majd Skandináviától és szépen lassan meghódítja Észak-Amerikát, akkor legalábbis erősen megkérdőjeleztem volna az illető elmebeli állapotát. Pedig pontosan így történt: minden globálissá vált és hogy ez jó-e így, annak eldöntésére nem magazinunk a hivatott. A New York-i Black Anvil mindenesetre a Relapse Records gondozásában január 13-án jelenteti meg negyedik soralbumát "As Was" címmel és nyugodtan kijelenthető, hogy az utóbbi idők egyik legizgalmasabb black anyagával van dolgunk.
Az egyik legélesebb választóvonal a metal színtér kapcsán a black metalon belül található: a szcéna két tábora (a hagyományos, skandináv fekete fém és a fiatalabb generáció post-black metal közönsége) elszántan és elkötelezetten utálja egymást, hangosan röhögve a másikon. Pedig mindkét fél termelt ki egészen kiváló albumokat és konkrétan borzalmasakat is, úgyhogy igazából a meccs teljes mértékben eldöntetlen, ha meccs ez egyáltalán.
A két világszemlélet és zenei megközelítésmód olyannyira távol áll egymástól, hogy messzebbről nézve mintha nem is egy akolból származnának a szereplők. Pedig vértestvérek ők, csak éppen távolba szakadt unokatestvérek, akik néha meglepetten csodálkoznak rá az egyértelmű kötődésekre. A Black Anvil békéltető félként tűnik fel a színen: mintha csak kompromisszumot szeretne kötni, mert zenéjében egyként keveredik a szigorú, tradicionális fekete fém, a post-metal/post-rock atmoszféra és egészen egyedi fűszerként az epikus (viking/folk) metal (hallgassuk csak meg az As An Elder Learned Anew című dalt, melyben szinte lehetetlen is számba venni a rengeteg összetevőt), de teszi mindezt valami egészen zseniális elegyben.
Ezek a fő csapásirányok, de még egyet fel lehetne hozni, mégpedig a nyolcvanas évek depressziós post-punk vonulatát (à la Joy Division). Ezek az elemek egyértelműen a többszólamú énekdallamokban tűnnek fel, egészen megbolondítva a nóta addigi hangulatát (lásd a címadó tételt). De ugyanez igaz a brutális black-darálásként induló, majd többszörösen szenzációs témaváltáson áteső Nothing című szerzeményre, mely fantasztikus, igazi régi vágású heavy metal gitárszólóval és -témával ér véget.
Ahogy haladunk előre a bő ötvenperces, nyolcszámos korongon, egyre inkább a hatása alá von bennünket ez a kettősség: a kíméletlen, igazi nyers károgással kísért zúzás és a fantasztikus dallamokkal, tiszta vokállal kísért részek. Remek példa erre a keretes szerkezetű, monstre dal, a Two Keys: Here's The Lock. Olyan epikus, kilencperces tour de force kerekedik ki itt a végére, hogy csak bámulhatunk.
Külön öröm volt számomra, hogy a Black Anvil albuma mer új utakra térni: ha most párba állítanánk az "As Was" korongot mondjuk egy korai Immortal vagy Darkthrone lemezzel, szinte döbbenetes lenne az a fejlődés, amit megtett zeneileg a new york-i csapat. Természetesen rengetegen lesznek, akik hevesen tagadják majd ezt, katyvasznak nevezve az amerikaiak teljesítményét, de ezzel a megközelítéssel soha semmi nem változhatna, maga a rock/metal zene sem és még mindig a blues alapú gitárzene lenne az uralkodó, amúgy Cream-módra.
A hangzásról érdemes még szót ejteni: a Black Anvil autentikusságát szerencsére nem a garázsmély, kásás produkcióban véli kialakítani vagy igazolni, hanem a kristálytiszta, dinamikus, kiegyensúlyozott, mégis súlyos megszólalásban. A zene hangulatához, összetettségéhez kiválóan illeszkedik ez a hozzáállás.
Ismerve a metalszíntér törzsi jellegű és élvezettel vívott belső csatáit, garantálható, hogy az "As Was" hideget-meleget fog kapni mindenfelől. Tulajdonképpen ez pozitív jel, mert lagymatag, erőtlen dolgok ritkán váltanak ki reakciót. Lehet azon vitatkozni, hogy belefér-e még ez a zene kedvenc kategóriáinkba. Az érdekes azonban az, hogy meghallgatva a korongot, érezzük azt, hogy ez bizony black metal: modern, sokadgenerációs, új ösvényeket vágó és azokat bátran bejáró fekete fém.
9,5/10
