Bevallom, a black metal különböző nemzeti színtereiről a leghalványabb fogalmam sincs, így a hollandokéról sem tudok szinte semmit. Nem mintha ez sokat számítana: egy lemez vagy magával ragad vagy nem és ez utóbbi esetben hiába is áradoznak a promóciós anyagok mindenféle virulens, zseniálisabbnál zseniálisabb kiadványokat a világra zúdító szcénáról és pályatársakról. A Laster elnevezésű holland trió második, "Ons vrije fatum" című korongja január 9-én jelent meg a Dunkelheit Produktionen kiadó gondozásában és ha van egyáltalán értelme posztmodern, kortárs, szinte már művészi jellegű black metalról beszélnünk, akkor ezt velük kapcsolatban kell megtenni.
A Laster 2012-ben alakult: demók, split album, és a 2014-es debütlemez révén a nyugat-európai underground körökben elég szép hírnevet is szereztek (ami praktikusan azt jelenti, hogy körülbelül tíz-tizenöt lelkes recenziót kaptak, esetleg egy helyi klubturné is belefért baráti bandákkal, bár erről információim nincsenek, továbbá gazdára lelt pár száz CD-jük). Ez a zenéjük jellegét ismerve tökéletesen érthető és semmit sem von le a teljesítményükből és a korong értékéből.
Teljesen értelmetlen lenne és valószínűleg maga a zenekar tiltakozna a legjobban az ellen, ha bele akarnánk szuszakolni őket a black metal műfaji dobozába. Legalább annyi post-black metal elem és hangulat található a dalaikban, mint kortárs rock, depresszív, nyolcvanas éveket idéző post-punk, néha még dzsessz is, továbbá a hangszerelésük is egyedi, még szaxofont is sikerült becsempészniük egy-két szerzeménybe. Sokszor leírtuk már e magazin hasábjain: a fekete fém produkálta a legmeghökkentőbb fejlődést a metal keretein belül, olyannyira, hogy a többi, tulajdonképpen évtizedek óta változatlan stílust szinte állva hagyni látszik.
Az "Ons vrije fatum" korong egész hangulata valamiféle álombeli, gomolygó, sűrű párával teli atmoszférát áraszt magából: tele van csodálatos dallamokkal, melyek azonban nem adják meg könnyen magukat. A számtalan érdekes hangszerelési megoldás, gitárhangzás mind-mind továbbcsavar egyet az adott tétel kompozícióján, de csak akkor nem válik idegesítő, monoton katyvasszá az egész, ha az elejétől a végéig teljes koncentrációval hallgatjuk az anyagot.
Olyan utazás közben, buszon ülve az ablakon kibámulós vagy éppen éjszaka fülhallgatóval meghallgatós zene ez: rengeteg gondolat és érzés bontakozhat ki a fejünkben, miközben a dalokra figyelünk. A szellős, a basszusgitárt kifejezetten a középpontba helyező hangzás is ezt az utaztatós jelleget hangsúlyozza, melyet tovább erősít a többször bekúszó szintetizátor, mely furcsán lebegőssé alakítja az adott számot (a De tijd vóór és az abba beleolvadó De roes na című tételek hallatán még talán maga David Lynch sem tiltakozna).
A nyolc-tízperces tételek között felüdülésnek számít a Laster mércéjével mérve rövid, kompakt és kifejezetten slágeres, fogós Bitterzoet című nóta: persze ne rádióbarát mércével mérjünk, legalábbis ne a mai rádiós felhozatal és szerkesztés mércéjével. Talán itt érezhető leginkább a már említett nyolcvanas évekbeli post-punk (főleg a Joy Division) hatása: a csalódásokon már régen túllevő, azokat lemondóan elfogadó ember számvetéseként is felfogható ez a dal (Keserédes - sokatmondó cím). Mintha minden szembejövő boldogabb pillanatban már benne rejlene minden korábbi fájdalom: mintha már semminek sem tudnánk igazából örülni, de ez sem számítana.
Érdekes látni, hogy a holland csapat mennyire próbál szakítani külsőségeiben is a metal műfajára az évtizedek alatt rárakódott klisékkel. Gyönyörű és szokatlan a borító, a trió megjelenését ezekkel az űrlény gumimaszkokkal azonban talán már túlzásnak érzem és kissé komolytalanná is teszi az amúgy igencsak komoly produkciót. Tudom, a rejtelmesség mindig kivált valamiféle plusz érdeklődést és kíváncsiságot, de a tagság betűk és maszkok mögé bújása talán az ő esetükben már felesleges modorosságnak hat.
Súlyos, utaztatós és elgondolkodtató hangulatzene a Laster második soralbuma, tele érdekesebbnél érdekesebb témákkal és zenei megoldásokkal: egyedül az ének és néha néhány riff emlékeztethet még bennünket a black metalra, no meg talán az a rendkívül sötét atmoszféra, mely süt az egész albumból. Aki mer kellően elrugaszkodni a bevett formuláktól és újra vágyik a szakmányban érkező sablonprodukciók tömkelegében, annak ez a korong telitalálat.
9/10
