Úgy néz ki, 2017 a deathcore felvirágzását fogja elhozni. A műfaj jelentősebb képviselői közül sok zenekar új albummal jelentkezik. Sorban máris elsőnek érkezik az ausztrál négyesfogat, az Aversions Crown harmadik lemeze.
Az új anyag január 20-án jelent meg a Nuclear Blast Records égisze alatt, és a "Xenocide" címet viseli. A Brisbane-i srácok 2010-ben indultak, és kétségtelen, hogy hét év alatt megkerülhetetlen jelenséggé nőtték ki magukat a deathcore színtéren. A tizenkét tételt felsorakoztató albumot Adam Merker-el vették fel a Studio Anders Debeerz falai között. A keverésért, valamint a maszterelésért Mark Lewis (Whitechapel, Devildriver, The Black Dahlia Murder) felelt. Az albumról négy számhoz (Erebus, Ophiophagy, The Soulless Acolyte, Prismatic Abyss) készült videoklip, melyek már jóval a megjelenés előtt elérhetőek voltak a Nuclear Blast Records Youtube-csatornáján.
Ha valaki azt mondja nekem pár évvel ezelőtt, hogy lesz deathcore album, amit szeretni fogok, biztosan nem hiszem el neki. Legyünk őszinték magunkkal, durván tíz éve még abszolút kiforratlan állapotában létezett a műfaj, és konzervatív körökben még ma is szitokszónak számít a „breakdown” fogalma. Ezzel szemben a mára kialakult színtér – amely még mindig nem mentes a sallangoktól és a középszerűségtől - kitermelt magából egy igényesebb réteget, ahol megvan az igény az újításra. A deathcore mindig is megosztó szerepet töltött be a szubkultúrában, de jó eséllyel eljött az idő, hogy levesse magáról a ráaggatott sztereotípiákat.
Ez az újító szándék a "Xenocide" esetében is szembetűnően jelenik meg. Az, amit itt kapunk, már teljesen más, mint azok az albumok, amiket ma a műfaj elindítóinak nevezhetünk. Persze a srácok hűek maradtak a saját alapkoncepciójukhoz és a rengeteg tagcsere ellenére sem változott túlzottan a zenekar hozzáállása a dolgokhoz. Ennek tudatában kijelenthetjük, hogy a mostani anyag egy természetes folyamat eredményeként született meg. Sokban hasonlít az előző két lemezre, de érződik rajta, hogy sokkal kiforrottabb és letisztultabb azoknál.
A formaságok kedvéért persze kapunk egy rövid intro-t, aminek hallatán könnyen eszünkbe juthat néhány Ridley Scott rendezésében készült mozifilm. Ezt követően azonnal beindul a daráló, kitörölve minden értelmes gondolatot a befogadó tudatából. A kristálytiszta hangzásnak köszönhetően a zene minden apró részlete és finomsága hallatszik, annak ellenére, hogy összességében egy igencsak technikás zenei produkcióról van szó. Nyilván mindez a deathcore keretein belül valósul meg, így nem is válik öncélúvá, ami abszolút pozitívum.
Jayden Mason dinamikus dobtémái (amiktől egyébként leesik az ember álla) tökéletesen szilárd alapot biztosítanak a változatos, és kiemelkedően részletgazdag gitárjátékhoz. Szó sincs itt unalmas, feleslegesen elnyújtott, elcsépelt breakdown-okról. Valószínűleg egyéni elfogultságomból adódik, hogy számomra a legszimpatikusabb az egészben az, hogy a témákon leginkább az amerikai death metal színtérből ismert, mára legendássá vált Nile hatása érződik. Többek között ez a viszonylag újnak mondható elem teszi igazán frissé az anyagot. Az atmoszferikus hangzású, rövidebb átvezető részek engedik levegőhöz is jutni a hallgatót, ennek köszönhetően egyáltalán nem válik fárasztóvá az élmény.
Mark Poida, aki még 2015-ben csatlakozott, szintén lenyűgöző teljesítményt nyújt, így vokális téren sem lehet okunk panaszra. A dalok szövegvilága ugyan témáit illetően nemigen változott, de itt is megfigyelhető az igényességre való törekedés. A számok között egyébként tartalmi összefüggés van, így többé-kevésbé egy konceptalbumról van szó.
Összességében elmondható, hogy a "Xenocide" a zenekar eddigi legerősebb tételeit tartalmazza, és műfajon belül az idei év egyik legfontosabb lemeze lehet. Rengeteg olyan momentum van a valamivel több mint 50 perces anyag során, amire az ember felkapja a fejét vagy csak egyszerűen kirázza a hideg a katarzisélménytől. Deathcore rajongóknak kötelező, és erősen ajánlott azoknak is, akik fenntartással kezelik a stílust.
9/10
