Nagyon ritkán találkozni a metalszíntéren olyan énekesnővel, aki sallangmentes előadóként felvállalja nőiességét és nem a főleg férfiak uralta műfaj elvárásait próbálja magára erőltetni. Ma már megszámolni sem tudjuk az extrém vonalon mozgó bandák élén hörgő vagy üvöltő énekesnőket: stúdiós teljesítményük alapján bizony igen kevesen tudják csak megmondani, hogy egy hölgy produkcióját hallják-e éppen. A másik terület a szimfonikus operacsillagoké vagy popmetal üdvöskéké, akik valamiféle ipari egyenszabvány öntőformáját viselik magukon és gyakorlatilag egymástól megkülönböztethetetlen modorossággal állnak a mikrofon mögé.
A Relapse Records február 24-én jelentette meg az amerikai King Woman debütalbumát "Created In The Image Of Suffering" címmel. A csapat még 2009-ben alakult Kristina Esfandiari énekesnő szólóprojektjeként, majd fokozatosan ért igazi zenekarrá. Közben két kislemezt és egy igen jól fogadott EP-t is kiadtak, de az igazi bemutatkozásig nyolc hosszú év telt el.
A Relapse több ilyen csapatot is gondoz: a szintén amerikai, doomos Windhand (lemezkritika ITT), illetve a klasszikusabb heavy metalban utazó Christian Mistress (lemezkritika ITT) élén is egy-egy szenzációs hangi adottságokkal megáldott énekesnő áll. Érdemes még a Season Of Mist berkeiben működő Kylesa nevét felhozni (lemezkritika ITT), hogy talán képet kapjunk a zenei közegről.
A King Woman két érdekes vonal metszéspontjában alkot: a stoneresen elszállós doom metal és a lebegős, pszichedelikus post-rock találkozása rendkívül különleges atmoszférát teremt. Aki ismeri a fenti zenekarok nevét vagy a hivatkozott stílusokat, már tudja, hogy itt nyoma sincs zakatoló riffeknek vagy extrém keménységnek, de a daloknak igenis van súlya, bár Kristina Esfandiari gyakran megsokszorozott éneksávjai, kórusszerű refrénjei valóban szinte álombeli hangulatot képesek teremteni.
Az énekesnő dalszövegei zavarba ejtőek: általában a vallási fanatizmus, illetve a személyiség mélyén szunnyadó, az egyház tanításaival gyökeresen szemben álló tulajdonságok küzdelmével, a béklyókkal szembeni ellenállásról szólnak, gyakran igen személyes módon. De minden sorból, szövegrészletből árad a ragaszkodás, a valláshoz fűződő, talán elszakíthatatlan kapcsolat.
A legcsodálatosabb számomra a Hierophant című hétperces vallomás: szerelemről, leküzdhetetlen vonzódásról és a talán véglegesnek sejtett elutasításról szól. De minden mondatból süt a megélt tapasztalat és ez néha szinte tapinthatóan fájdalmassá teszi a dalok hallgatását. Nem valami elvont, eszképista közeg és szövegvilág sejlik itt fel, hanem hosszú évek fájdalma, sötétsége, melyet mégis old a dallamok és az ének szépsége.
A hangzás komolyan megtámogatja, mintegy együtt él a tartalommal: Jack Shirley (Deafheaven, Wreck & Reference, Oathbreaker) hangmérnök egyszerre tud rendkívül súlyos és szinte éterien lebegő megszólalást alátenni a nótáknak. Nem érzek semmiféle stúdiós bűvészkedést és utómunkálatot sehol: természetes, élő produkció ez, mely jól illeszkedik az eleve puritán dalszerkezetekhez.
Nagyon komoly, elgondolkodtató hallgatnivaló tehát a King Woman remekül sikerült albuma. Egyéni és személyes számvetés, de mégis befogadható, művészi szépséget rejtő formában. A nyolctételes, alig negyvenperces lemez játékhossza pontosan ahhoz elég, hogy egy ültő helyünkben be tudjuk fogadni, mert tényleg memorizálhatóak és elkülöníthetőek a dalok. Nehéz, de minden újabb meghallgatást bőségesen megháláló rockzene ez, stílusbeli megkötöttségek nélkül. Erősen ajánlott.
9/10
