A thrash vitán felül az egész metal színtér egyik legmakacsabb, legcsökönyösebb és legkitartóbb szubkultúrája. Örökségében ott van a punk jó értelemben vett parasztsága és ujjfelmutatós hozzáállása, de érdekes módon szinte az egyetlen olyan extrém metal alstílus, melynek képviselői képesek voltak a fősodorbeli sikerek elérése is. A világ legnagyobb rockbandája is innen érkezett, de a szcéna folyamatosan termeli ki - immár jó harmincöt éve - az utánpótlást és a rokonműfajok (hardcore, crossover, thrashcore) is élnek még, bár sokkal szerényebb keretek között és jóval kisebb népszerűséggel.

A svájci Freakings 2008-ban alakult és a thrash legszélsőségesebb, legpusztítóbb verzióját játssza. Itt nyoma sincs a középtempós témázgatásoknak: a korai Slayer, Possessed, Exumer, Dark Angel és Onslaught stílusában szélvészgyors darálások, eszement szólók és korlátlan agresszivitás jellemzi a március 6-án szerzői kiadásban megjelent harmadik, "Toxic End" című soralbumukat.

Vegytiszta régisulis nosztalgiának is nevezhetnénk ezt a produkciót, de hatalmasat tévednénk. Az old school megközelítés természetesen adott: a Freakings a szemellenzős lóhoz hasonlóan minden más stílus vagy zenei világ hatását elutasítja és kitartóan ragaszkodik a korai, hardcore vonásokkal alaposan átitatott iskola minden jellemzőjéhez. A lassan lecsengő neo-thrash trend számtalan csapatát lenne érdemes szépen leültetni a svájciak korongjához, hogy tanuljanak és ismerjék meg végre a valódi, kompromisszummentes thrash zúzást.

Jonathan Brutschin énekes-gitáros hangja némileg ugyan emlékeztet Tom Araya üvöltésére, de ez egyáltalán nem feltűnő vagy zavaró. Megvan benne az a fajta robbanás előtti, az őrülettel cimboráló minőség, ami kiválóan adja vissza azt a zabolátlan agressziót, ami csak úgy süt a dalokból. Brutschin orgánuma szerencsére mentes attól a fajta (gyakran elég vicces) fejhangú üvöltözéstől is, amely teljesen tönkre tudja vágni az amúgy legkirályabb bandák hangzását is. 

A Straumann-testvérek alkotta ritmusszekció (Toby - basszusgitár, Simon - dob) valami elképesztő tempót diktál: itt egy percnyi megállás sincs és ami külön örvendetes, hogy nem fogy el a lendület a végére sem. Gyakori hiba a hasonszőrű bandáknál, hogy a nagy csépelés közepette szép lassan unalomba fullad a korong, megkülönböztethetetlenné válnak a számok és a lemez beleszürkül a több száz egyforma tucatprodukció közé.

Na, itt erről szerencsére szó sincs. Tényleg lenyűgöző az az agresszió és dinamizmus, mellyel a svájciak dolgoznak: az egy szem Beer Attack kivételével, mely egy alig egyperces Iron Reagan-féle crossover ökörködés, a tíz tétel a három-négy perces játékidőn belül maradva csúcsra járatja a thrash minden energiáját. Pontosan ez az elkötelezettség különbözteti meg a svájciak játékát az igencsak halovány újgenerációs csapatokétól. 

A címadó Toxic End, a TxWxNxD (Thrash Will Never Die), no meg a Wave Of Pain és a Price Of Freedom egészen zseniális tételek: nagyon szívesen meghallgatnám koncerten is őket, kíváncsi lennék, hogy mennyire képesek élőben visszaadni ezt az eszement, őrült tempót. A Freakings friss albuma olyan, mintha egy thrashrajongó beszabadult volna álmai cukorkaboltjába: harminchét perc zsigeri, manírmentes, fej- és nyakfájást garantáló zúzás, egy másodpercnyi pihenő nélkül. Értetlenül állok a szerzői kiadás előtt, mert a "Toxic End" köröket ver számos általam is ismert, patinás kiadóval a háta mögött ténykedő zajbrigád teljesítményére. 

Természetesen a lemez egy rendkívül kicsi, de máig élő szubkultúra számára készült: ha sikerül a promóció révén eljuttatni hozzájuk a kiadványt, az minden bizonnyal sikert fog aratni és megtalálja a maga közönségét. Mert a "Toxic End" pontosan olyan, mint egy méregerős dupla feketekávé reggelre: szétüti a fejed, berúgja a motort és annyi energiával pörget fel, hogy simán végig tudod tolni még a legsilányabb melót is. Thrash 'Till Death!! 

9/10