A francia Season Of Mist kiadó eddigi anyagainak ismeretében kissé meglepő volt a sludge metal, a hard rock és a progresszív metal rendkívül érdekes és izgalmas elegyét játszó walesi Hark leszerződtetése. Ha a jelen sorokat olvasó rockrajongó számára a Mastodon, a High On Fire vagy a korai Baroness neve ismerősen cseng, akkor nemhogy kizárt a csalódás a február 24-én "Machinations" címmel megjelent második soralbumuk kapcsán, hanem egyenesen új kedvenc bandát fognak avatni. Nem túlzás, a Hark tényleg ennyire jó.
A stoner/sludge alstílusok brithonbeli megismertetéséért szinte egy személyben felelős walesi, Swansea városában székelő Taint tizenhat év után, 2010-ben adta be a kulcsot alig három korongot követően. A dalszerző/énekes/gitáros James "Jimbob" Isaac azonban szinte azonnal új csapatot szervezett és tulajdonképpen a választott zenei terület sem különbözik annyira első zenekaráétól. A Hark talán közelebb áll a hard rock klasszikus hangzásához, megközelítéséhez, de mivel a zenei agy mindkét brigádnál ugyanaz, így óriási változások nem történtek (szerencsére).
James Isaac jellegzetesen karcos, középfekvésű hangja azonnal megadja a felütést a nyitó Fortune Favours The Insane kezdőhangjainál: nyoma sincs itt semmiféle extremitásnak vagy éppen befogadhatatlan művészkedésnek. A Hark zenéje nagyon mélyen és alapjaiban épül a blues, a rockzene hagyományaira: a hetvenes évek hard rock hatásai éppúgy jelen vannak a dalokban, mint az elszállósabb, pszichedelikusabb csapatok muzsikája.
A sludge súlya a nóták húzásában érhető tetten, nem pedig a föld alá hangolt, monotonon ismétlődő riffekben. Ha tetszik, a Hark rockosabb, mint a kortárs sludge bandák jó része és sokkal befogadhatóbb módon játssza ezt a stílust. A legzseniálisabb összetevőt azonban még nem említettük: a Hark eredetileg trióként alakult, Joe Harvatt jelenlegi szólógitáros csak a friss korong előtt váltott basszusgitárról új hangszerére és valami elképesztően teljesít. Mivel Isaac énektémái inkább az agresszivitást és lendületet biztosítják, a dallamok, a fantasztikusan eltalált, lebegős témák kibontása Harvatt feladata, akinek a játékát tényleg élmény hallgatni.
Szólójátékának köze sincs a mostanában oly' divatos "fogjunk le minél több hangot egy másodperc alatt" háziversenyhez: olyan magabiztosan és ízesen játszik, ami manapság teljesen ritkaságszámba megy. Alapvetően blues/rock indíttatású, önálló életre kelő, fantasztikusan hangulatos szólói hatalmasat dobnak a dalokon: valóban csupán ezért is érdemes meghallgatni a korongot.
De a klasszikus blues/hard rock máshol, mégpedig a riffekben is jelen van: a Speak In Tongues kezdőakkordjaira akár a Cream is rázendíthetett volna. Aki most azt hiszi, hogy itt valami könnyed, szellős hangszerelésű örömzenélésről van szó, az hatalmasat téved: a sludge metal bizony tökéletesen jelen van és uralkodik a dalokban, ehhez elég meghallgatni a Son Of Pythagoras betonkemény alapozását, melyhez megint szenzációs gitárjáték párosul.
Meg kell még említenünk a ritmusszekciót is: az újonnan érkezett Tom Short basszusgitáros, de különösen Simon Bonwick dobos valami eszement feszesen és a zenéhez érdemben hozzátéve játszik. A dob egy pillanatra sem pihen, nagyon ízlésesen és jó érzékkel teszi még izgalmasabbá a zenét, de ez sosem lépi át a már tolakodást jelentő határt.
Ennyi pozitívum után azonban sajnos egy olyan hatalmas, majdnem mindent tönkretevő hibája van a korongnak, melyet először el sem akartam hinni. Ez bizony a hangzás: nincs mit szépíteni ezen, gyakorlatilag fülsértően rossz a "Machinations" megszólalása. Konkrétan fejfájdítóan éles, ennek ellenére dinamikátlan, csikorgó, szóval sajnos itt valami olyan mértékben el lett szúrva, hogy elsőre szinte képtelenségnek tűnik fel a dolog.
Nem arról van szó, hogy nem az ízlésemnek megfelelő a lemez hangzása. Ezen lehet vitatkozni, szakmai érveket felhozni (mintha ez a hallgató számára bármit is számítana egyébként), de nem: itt megsemmisíti a nyikorgó, csikorgó szörnyűség az album élvezetét. Fejhallgatóval próbálkoztam (Sennheiser HD 555), de fél percig bírtam, mert az agyam ki akart folyni az orromon. Így maradt a normál hangfalas módszer, de ebben sem volt sok köszönet. A lemez hangzásáért az alábbi csapat felelt, jól jegyezzük meg ezeket a neveket: a hangmérnökök Andy Hawkins és Gethin Pearson voltak, a keverést Pearson és maga a zenekar végezte, a maszterelés pedig James Plotkin munkája.
A zenei tartalom viszont annyira jó és dicséretes, hogy kilenc pontnál egyszerűen nem tudok kevesebbet adni. Hatalmas hiba ez, mely egyszerre érthetetlen és vágja tönkre egy rendkívül tehetséges és ambiciózus rockbanda több éves munkáját. Talán a harmadik korongnál korrigálni tudják ezt a baklövést.
9/10
