Rozsdagyár

IMMOLATION - Atonement (2017)

2017. március 18. - Kovenant

immolation_cover.jpg

Biztosan mindenkinek vannak olyan ismerősei, barátai, akik egy közösség csendes, de meghatározó személyiségei: nem kenyerük a felhajtás, az önfényezés, egyszerűen konok kitartással teszik a dolgukat, változni nem változnak egy szemernyit sem, talán nem is tudnának vagy akarnának, de attól még korántsem lehet őket a múltban leragadt figuráknak tartani. Alapemberek ők, akiknek a munkájára és annak minőségére mindig lehet számítani. Az 1986-ban alakult New York-i Immolation pontosan ilyen zenekar, a Nuclear Blast pedig február 24-én hozta ki tizedik soralbumukat "Atonement" címmel. 

Az amerikai death metal floridai alapcsapása mellett kevesebben ismerik a New York-i vonalat, pedig bizony ott is meghatározó, ha nem stílusalapító bandák dolgoztak szinte a kezdetektől. A Suffocation és az Incantation mellett pedig megkerülhetetlen - és talán a legismertebb, legsikeresebb - az Immolation. Ross Dolan és csapata a Morbid Angel indíttatására és nyomán kezdett el zenélni, dalaik sokáig a tampai halálhorda hatását viselték magukon. Robert Vigna gitáros hasonlóan egyedi hangú és ezer közül is felismerhető gitáros: ő is szereti ezeket a kifacsart, disszonáns akkordokat és témákat, bár az ő játéka igazából sosem vált annyira technikássá, mint Azagthothé. Ő mindig is inkább a tömörebb (ha nem szentségtörés, akkor groove-osabb) riffeket használta előszeretettel.

Ross Dolan basszusgitáros/énekes és Robert Vigna gitáros az az állandó kreatív mag, mely körül az Immolation felállása változik, bár az is igaz, hogy a bő harminc év alatt a banda egész kevés tagcserével megúszta. Alex Bouks gitáros a tavaly távozott és a zenekarban tizenöt évet lehúzó Bill Taylor helyére érkezett, Steve Shalaty dobos pedig 2003 óta püföli a bőröket, így ő is lassan veteránnak számít.

Az "Atonement" immár a harmadik a német Nuclear Blast részére leszállított albumok sorában és nem hiszem, hogy a német kiadó rosszul járt volna az együttes leigazolásával. Kiegyensúlyozott, egyenletesen magas színvonalú albumokat ad ki a csapat, azonban a rendszerességgel már vannak gondok. Az elmúlt tíz évben beálltak a 3-4 éves lemezkészítési ciklusra: minden valószínűséggel ez a civil életbeli munkahelyük és időbeosztásuk függvénye, mert az egészen biztos, hogy megélni 2017-ben a régisulis death metalból nem lehet, akármennyit is turnézik az ember.  

Az Immolation sosem adott ki a kezéből gyengébben sikerült albumot: bár a death metal eleve extrém stílus, a csapat a szélsőséges tempók, követhetetlen ritmusképletek vagy technikás szólók helyett mindig a hangulatra és a dalokra helyezte a fő hangsúlyt. Talán az Immolation az egyik legzeneibb megközelítésű zenekar ezen a területen. Ebben Robert Vigna felülmúlhatatlan: néhány hanggal képes olyan atmoszférát teremteni, mely megtestesült sötétségként, szinte tapinthatóan fon körül bennünket.

Dolan egészen elképesztő előadásmódja pedig autoriter és megkérdőjelezhetetlen módon uralja az egész albumot: az egyik legfélelmetesebb, mégis egyben talán legbefogadhatóbb hangú frontember a színtéren. Ő valahogy mindig elkerülte, hogy néha már a nevetségessé válás határán is átlépjen, mint Chris Barnes vagy éppen George Fisher. 

Az Immolation sokáig szokásos keresztényellenes szövegeket írt, de aztán a kétezres évektől már egyre inkább politikus, illetve társadalomkritikus témákat kezdett boncolgatni, mondhatni egyre inkább realisztikusabb lett. A mostani album ennek a két világnak mintegy szintézise, de a korong második fele mindezt az egyén, a morál, a személyiség elbukásának történetévé változtatja át.

A legzseniálisabb tétel a Lower: itt az perszonális kapcsolatokat lassan teljesen elvesztő, az irigységbe, az önzésbe belefulladó modern ember pokolra szállása bennem olyan képeket idézett fel, mint az Angyalszív című szenzációs Alan Parker film végén a sötétségbe vezető liftben egyre csak lefelé haladó Mickey Rourke. Hasonlóan jól sikerült még a Rise The Heretics vagy az Above All című tétel, de az áthallásosan a jelenlegi iszlám terrorizmussal foglalkozó címadó Atonement is hátborzongató.  

Az Immolation szövegei kifejezetten színvonalasak: valahogy így kéne death metal szövegeket írni, mentesen mindenféle teljesen nevetséges és otromba belezős-sátánista idiotizmustól. A mondanivaló természetesen befolyásolta az egész album hangulatát: érezhetően súlyosabb, sötétebb és nyomasztóbb lett az anyag, mint a 2013-as "Kingdom Of Conspiracy". Érdekes azonban, hogy mindennek ellenére az "Atonement" kifejezetten hallgattatja magát és ez sokat elárul a zenei tartalomról.

A hangzás pedig közel tökéletes: tiszta, dögös, de mégsem tolakodó, hanem szinte semleges, azaz nem azzal kell foglalkoznunk, hanem csak a dalokkal. Az egész korong szépen, arányosan szól, Dolan minden szavát érteni (ritkaság a stílusban!), azaz minden a helyén van. Eddig az "Atonement" 2017 legjobb death metal albuma, az év végi listánkon bérel helye lesz, kétség nem férhet hozzá.

10/10

immolation_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5612344579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása