Március 31-én érkezik az amerikai Warbringer ötödik albuma a Napalm Records gondozásában "Woe To The Vanquished" címmel: ez az a korong, melynek elkészültére, sőt, egyáltalán a banda megmaradására kevesen fogadtak volna előzetesen. Kész csoda, hogy az újgenerációs thrashbanda most itt van, ráadásul egy bitang erős és komoly anyaggal álltak elő, rácáfolva minden rossz előjelre és aggodalomra.
Nem is fárasztanám sem saját magam, sem pedig a türelmes olvasót azokkal a követhetetlen gyakorisággal érkező tagcserékkel, melyek valahogy mindig végigkísérték a Warbringer történetét: az együttesben lassan többen fordultak meg, mint a Deep Purple-ben. Bőven elég annyi, hogy 2014 tavaszára az akkori dobos és két gitáros kiválásával gyakorlatilag megszűnt a banda és csak John Kevill énekes/zenekarvezető elképesztő akaraterejének és kitartásának köszönhető, hogy most egy ma is aktív zenekarról beszélünk esetükben.
A frontember mellett Adam Carroll tekinthető még alapítótagnak, aki a kezdeti dobos pozícióból gitárossá avanzsált, amit igen jól tett (ő is egyébként már harmadjára tér vissza a brigádba, ha jól számoltam). A többiek tulajdonképpen mind friss tagok vagy újracsatlakozók: tényleg nem érdemes ezt tovább boncolgatni. Mindez azonban tökéletesen rávilágít arra, hogy mennyire nehéz még Amerikában is egy aránylag ismertebb csapat sorsa, mennyi személyes lemondás, küzdeni akarás és szinte vak és konok kitartás szükséges ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű brigád talpon maradhasson.
A korong negyvenperces játékideje igen világosan kettéosztható. Az első fele szinte vegytiszta thrash, míg a második sokkal több egyéb hatást (dallamos és régisulis death metalt, néha szinte blackes tekeréseket) magába olvaszt, mondhatni progresszív módon. A Warbringer tehát eltérő utat választott, mint a Havok, akik a stíluson belül maradva, de azt szinte a tökéletességig fejlesztve hozták ki friss anyagukat (lemezkritika ITT).
John Kevill tipikusan az a frontember, akinek a hangját vagy imádod vagy nem tudod elviselni. Magas fekvésben, kicsit hisztérikusan üvöltözik és bár illik a produkciója a stílushoz, bizony meg tud a korong végére fáradni a dolog, nekem egy kissé monotonná vált. De ez tényleg ízlés kérdése és nem befolyásolja érdemben a lemez befogadását.
Annál inkább teszi ezt az Adam Carroll-Chase Becker gitárduó teljesítménye: felváltva szólóznak és nyomják szakmányban a riffeket, egészen zseniálisan. Sokszor leírtam már, de most is érvényes: aki a rockzenét elsősorban a gitárok hangjáért, a szólókért és a súlyos riffekért szereti, az itt nem csalódhat. Eszement gyorsasággal és óramű pontossággal érkeznek a témák, az első négy tétel egyetlen lendülettel gázol át rajtunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének bennük tempó- és témaváltások. Korántsem valami zajos csontbrigád befogadhatatlan garázsfelvételéről van itt szó: a nyitó Silhouettes egy olyan neoklasszikus gitárszólót tartalmaz, hogy Malmsteen mester is eltekerhette volna, a címadó dalban pedig death metal témák színesítik a hangzást.
A dalok szövegvilága főleg a politikával, a háborúval, az agresszióval foglalkozik, ami szintén jellemző a thrash stílusra. Kevill szövegei azonban meglepően erősek: a Divinity Of Flesh már-már költői, a tipikus göteborgi dallamos death metal pedig tökéletes aláfestőzenéje annak a sci-fi látomásnak, mely az emberiség csillagokba költözéséről, a Föld elhagyásáról, az emberi tudás és horizont kozmikussá válásáról szól.
Az album megkoronázása azonban a zárótétel: a tizenegy perces When The Guns Fell Silent hallatán valahogy a Metallica One című klasszikusa jutott az eszembe. Semmiféle konkrét hasonlóságról nincsen szó, egyszerűen csak hangulatában, mondanivalójában emlékeztet arra a dalra. Mindkét szerzemény a háború és az eszetlen öldöklés ellen emel szót és egészen fantasztikus a hatásuk. Inkább hagyományos értelemben vett heavy metal ez, mint thrash, mégis súlyosabb, mint az egész addigi lemez. Tökéletes befejezés.
Színes, változatos tehát a Warbringer friss lemeze: úgy marad végig egyértelműen thrash, hogy számos egyéb hangulatot, ötletet, megközelítést épít be a dalokba. Én nem tudom, de 2017-ben megint sorra érkeznek a jobbnál jobb thrash metal korongok, pedig 2016-ban sem panaszkodhattunk: ki fogadott volna erre 1997 környékén, barátaim?
9/10
