Sokan mondják, hogy a metal fősodorbeli zenekarai és kiadói már nem tudnak meglepetést okozni és az igazgyöngyökért az underground legmélyebb bugyraiba kell leásni. Természetesen a többi sommás megállapításhoz hasonlóan ez sem igaz: az ismeretlenség sosem volt fokmérője a minőségnek, igaz, a népszerűség sem. Ha azonban két olyan, a saját köreiben eléggé ismert zenész fog össze, akiknek a neve a nagyközönség számára sajnos semmit sem mond, tipikus "most majd jól megmutatjuk mindenkinek" zsánerlemez várható. Ez részben igaz is a Cruz Del Sur Music kiadó által február 24-én megjelentetett "Dawn Of Ages" című album esetében, mely az Arduini / Balich projekt bemutatkozása is egyben.
Ha tisztelt olvasónk számára a bandát alkotó két zenész neve nem mond semmit, nem kell egy csöppet sem szégyenkeznie: jelen sorok írója ugyan elméjének hátsó udvarából sikeresen kaparta elő, majd ellenőrizte a neten az információkat, de teljes képet csak a kiadó kísérőszövegéből kapott. Két éra, két eltérő stílus együttműködése ez, mely kifejezett sikerrel járt, ám korántsem mentes a hibáktól.
Victor Arduini amerikai zenész a ma már legendás progresszív metal csapat, a Fates Warning alapító gitárosa, első két lemezükön ő szerepelt, majd négy év után, 1986-ban szakított társaival és ... ennyi. Nem találtam semmiféle nyomát az elmúlt harminc évbeli ténykedésének, mert csak 2011-ben hozta létre Freedoms Reign nevű, igen szerény sikereket elért egylemezes heavy metal csapatát, mely még 2013-ban fel is oszlott.
Brian "Butch" Balich pedig a szintén amerikai doom/heavy banda, az Argus énekese 2006 óta, az alapító Erik Johnsont váltotta a mikrofon mögött. A brigád éppen most készíti a stúdióban új albumát, tehát szó sincs arról, hogy Balich feladta volna anyabandájában folytatott karrierjét, azaz az Arduini / Balich egy ízig-vérig szerzői projekt. A harmadik tag pedig Chris Judge dobos, akit Arduini még a Freedoms Reign soraiból mentett ki és vált így az ilyen produkciókban igencsak szokásos dobgép helyett a hiányzó emberi tényezővé.
Az alkotók múltját ismerve azonnal beazonosíthatjuk azt a két stílust, mely a lemez zenei mondanivalójának összetevője volt: a nyolcvanas évek közepén megszületett progresszív, valamint a Candlemass vonalas hagyományos doom metalról van itt szó, némi Tony Martin korszakos Black Sabbath ízzel. Ha most az olvasó a fejét vakargatva morfondírozni kezdene azon, hogy a Dream Theater zenéje hogyan passzol vajon a temetői hangulatú, ólomsúlyú riffekhez, még tovább is lehetne bonyolítani a dolgot: bizony itt még a hetvenes évek klasszikus prog-rockjának számtalan megoldása és atmoszférája is felüti a fejét a dalokban.
Nos, ha egy lemez egy tízperces dalmonstrummal indul és a bő egyórás játékidőben mindösszesen hat tétel kap helyet, akkor már látatlanban is képet kaphatunk az előadók szándékairól: itt bizony egy kompromisszumok és mindenféle megkötöttség nélküli örömzenélésbe fogunk csöppenni. Arduini sem gitárosként, sem dalszerzőként nem fogta vissza magát: szinte önálló szvitként funkcionáló darabokat találunk itt, számtalan téma- és hangulat-, no meg tempóváltással, azonban ez egyben rendesen le is szűkíti a potenciális hallgatók körét.
Tulajdonképpen csak egy rövidebb, direktebb doom/heavy tétel vár ránk, mégpedig a Forever Fade képében: ennél a nótánál elképzelhetjük, hogy milyen is lenne egy lekerekítettebb, áramvonalasabb Arduini / Balich projekt. A kiváló, vészjósló doom riff vezeti és hajtja végig a szerzeményt, heveny bólogatásra késztetve mindenkit, aki a stílus rajongója.
A legszembetűnőbb problémába azonban már a The Wraith című dalban beleütközünk: ez nem más, mint a külső, értő és segítő fül hiánya. Ha egy tizennégy perces nótában a negyedik percre jutunk el odáig, hogy beinduljon a szám és elérkezzen a főtéma, ott bizony komoly gondok vannak. Ez a dal a progresszív metal állatorvosi lova: egész egyszerűen témaváltások és egymásba szervesen nem kapcsolódó új részek egymásutánisága hömpölyög a szemünk előtt, de nincs egy egységes fonal, melyre rá lehetne húzni a tételt.
A Beyond The Barricade egy tizenhét perces progresszív metal tour de force, de ismételten a végtelenségig elnyújtva. Itt Brian Balich egyértelműen Dream Theatert idéző dallamokat és hangszínt hoz: kellemes hallgatnivaló, mert bizony ilyesmi muzsikára az Álomszínház már jó régóta nem képes (vagy nem is hajlandó, ki tudja). Itt a doom teljesen háttérbe szorul, de ez csöppet sem hátrány: a korong legjobb szólóit ebben a tételben hallhatjuk, szépen, körbejárósan kibontva, egy igazi mester kezéből, csak ez a maratoni hosszúságú játékidő ...
Kicsit skizofrénnek érzem tehát az Arduini / Balich bemutatkozását: egyrészt nagyon hosszú, amit a zenei tartalom nem mindig indokol (érzésem szerint legalább tíz-tizenöt percnyi sallangot le lehetett volna csippentetni a dalokból, így kapva egy sokkal feszesebb, határozottabb karakterű anyagot), másrészt pedig mintha maga a banda sem tudta volna eldönteni, hogy pontosan melyik csapásirányt akarja választani. A doom és a progresszivitás nem simul össze százszázalékosan: mindkettő jól áll az együttesnek, de ezt még egy kicsit gyúrni kellene.
A vinyl verzió három feldolgozásdalt is tartalmaz, mégpedig egy-egy Uriah Heep, egy Black Sabbath és egy Beau Brummels tételt. Rajongóbarát megoldás, hiszen a borsosabb árú kiadvány valóban többet nyújt, de zenei téren, érdemben ez nem ad hozzá a "Dawn Of Ages" hangulatához vagy értékéhez. Természetesen a produkció hangszeres játékban, énekesi teljesítményben, hangzásban elsőrangú és profi (mondjuk ez ilyen kaliberű zenészeknél a minimális elvárás): a bemutatkozás esetében talán pedig a terjengősség is megbocsátható, mint gyermekbetegség. Tartalmas, komoly anyag, rengeteg elmélyülésre alkalmat adó instrumentális résszel: a stílus keményvonalas rajongóinak pedig akár az év albuma is lehet.
8,5/10
