STORMHAMMER - Welcome To The End (2017)

2017. április 11. - Kovenant

sh_cover.jpg

Hosszú-hosszú évek óta várok már egy olyan power metal albumra, melyről jó szívvel, sőt, lelkesen tudnék csupa szépet írni: egy olyan korongra, melynek végre sikerülne kitörnie a stílus több évtizedes tetszhalott állapotából, mely új megközelítéssel, frissen szólalna meg, de mégsem tagadná meg a heavy metal hagyományait. Valahogy kezdem úgy érezni magam, mint apám a '80-as években: ő azért imádkozott, hogy megélhesse még azt, hogy a magyar fociválogatott felkapaszkodik legalább az európai középmezőnybe és nyílt sisakkal küzdhet meg bármelyik riválisával, az eleve elrendeltetett leégés veszélye nélkül. Félek, hogy ahogy neki, nekem sem adatik már ez meg.

Valahonnan nagyon ismerős volt a StormHammer német power/heavy metal csapat neve és rájuk is találtam hamar. Még 2015-ben jelent meg a HammerWorld magazinban egy recenzióm aktuális lemezükről és gyorsan vissza is olvastam az akkori írásomat. Tulajdonképpen némi rosszindulattal bemásolhatnám ide a két évvel ezelőtti teljes szöveget, de merjünk pozitívak lenni: sikerült fejlődést felfedeznem a csapat teljesítményében, bár ha a fejlődés sebességét nézem, akkor még legalább egy évtizednek el kell telnie, hogy végre egy korrekt albumot kapjak a német csapattól.

Az "Echoes Of A Lost Paradise" című előző lemezük kapcsán alapvetően két kifogásom volt velük kapcsolatban, melyek aztán szépen le is húzták a pontszámot egészen a 6/10-es értékig. Az egyik a dalszerzői minőség, azaz hogy a bandának egész egyszerűen nem sikerült emlékezetes dallamokat írnia. A második pedig a produkció általános színvonala, illetve a hamisan hangolt gitárok és az elcsúszó énekhang kínos kérdésköre volt. Nos, míg az első kapcsán van okunk reményre, a második még mindig megoldhatatlan problémák elé állítja a StormHammer legénységét.

Kezdjük az utóbbival, mert az sokkal egyértelműbb: a müncheni zenekar változatlan felállással rögzítette a Massacre Records gondozásában március 24-én "Welcome To The End" címmel megjelent hatodik soralbumát és sajnos úgy tűnik, hogy nem tanultak a korábbi hibákból. Jürgen Dachl énekesnek kellemes orgánuma és hangszíne van, csak éppen rendkívül finoman, mintegy negyed hangnyival végig felette énekel a szükségesnél és ez bizony tönkrevágja a dalok befogadását. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ezt hogy nem hallják a stúdiós munkálatok során: vagy ennyire nincs anyagi forrásuk a produkcióra (értsd: a bérelt stúdióidő megfizetésére) vagy valóban nem veszik észre ezt a rendkívül kellemetlen problémát.

A másik a gitárok hangolása: itt megint hamis hangokkal találkozunk, mintha nem lennének összehangolva a használt gitárok. Néha rémesen hamis riffek és szólórészletek csusszannak bele a dalokba. Nem ismétlem magam: ez egész egyszerűen megengedhetetlen egy magát akármennyire is komolyan vevő együttes számára. 

A germán banda alapvetően a Judas Priest/Primal Fear alapú, jellegzetesen német, riffelős power metalt játssza, melyet kifejezetten szeretek. Most azonban - ellentétben a két évvel ezelőtti anyagukkal - két új hatás érkezett a StormHammer eszköztárába: az egyik a progresszívabb, késői érás Iron Maiden, a másik pedig - meglepő lehet - a W.A.S.P. (Blackie Lawless dallamvilágának formájában) és néha a brit Sisters Of Mercy gótikus atmoszférája. Nos, míg a második vonal kifejezetten jól áll a csapatnak, az Iron Maidenes próbálkozások sajnos nem: erre kiváló példa a The Law című hétperces (gondolom, epikusnak szánt) tétel, mely önismétlésben, harmincszori refrénéneklésben valóban emlékeztet a brit sztárok rosszabb pillanataira, de az ötletességben nem. Hatványozottan jelen van itt a hamis gitár-ének problematikája is. 

A zakatolós teuton metalra a nyitó Northman és a szinte thrashes címadó szerzemény a jó példa, ezek húznak, mint egy ötventonnás gőzmozdony. Utána azonban olyan dalok következnek, melyek anélkül zúgnak el mellettünk, hogy bármiféle maradandó nyomot hagynának bennünk. Semmi megragadó, memorizálható dallam, csak reszelés és reszelés, mindenféle hatás nélkül.

Azonban a lemez új erőre kap a hetedik daltól kezdődően. Itt öt olyan tétel következik sorban egymás után, melyek egyértelműen a W.A.S.P., illetve a brit gótikus metal hatását rejtik magukban: Jürgen Dachl még Lawless jellegzetes manírjait, dallamait is jól hozza és a dallamok is rendben vannak. Valójában olyan az egész, mintha egy másik csapatot hallanánk: a dalok tartanak valahonnan valamerre, iránya, célja van a riffeknek, a verzéknek, szóval itt rendesen felkaptam a fejem és reményeim újraéledtek.

A lemez azonban a végére, az utolsó két nóta erejéig ismét visszatér az egyengyalu üzemmódba, az öntőforma alatt készült dalokhoz. Nos, ha összeszámolom a végeredményt, akkor a tizenkét tételből négyet-ötöt simán le lehetett volna hagyni a lemezről, így maradt jóindulattal nyolc szerzemény, mely jól sikerült és hallgattatja magát. De ez utóbbiak esetében is ottmaradtak azok a problémák, melyeket a fentiekben már említettem. Mindazonáltal mégis jobbnak tartom a "Welcome To The End" korongot, mint a 2015-ös teljesítményüket: ha nem is óriási az erőlépés, de érzékelhető. A lemez közepén található négy-öt egymást követő szám (Watchmen, Road To Heaven, My Dark Side, Into The Night, Spirit Of The Night) pedig jelezheti azt az irányt, mely felé érdemes lenne törekedniük a jövőben.

7/10

sh_band_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9512416311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.