HATE - Tremendum (2017)

2017. április 18. - Dan696

712_hate_digi_cmyk.jpg

Szokás a lengyel Hate-et a szegény ember Behemoth-jának nevezni, ami akár még igaz is lehetne, de szerintem túlzottan leegyszerűsíti a helyzetet. Igaz, vannak bizonyos hasonlóságok, a származáson túlmenően is. Alapból maga a sátánista kiállás, a műfaj, és azt is érdemes hozzátenni, hogy az énekes posztot elfoglaló Adam the First Sinner (Adam Buszko) hangja kísértetiesen emlékeztet a Behemoth-ban ordító Nergaléra, nem mellesleg mindkét banda 1991-től létezik (bár a Hate eredetileg 1990-ben alakult, először Infected, majd Somuchhate néven). 

A május 5-én, a Napalm Records gondozásában megjelenő "Tremendum" címet viselő tizedik albumot részemről hatalmas várakozás előzte meg. Egyrészt mert kifejezetten izgalmasnak tartom a lengyelek munkásságát, másrészt mert 2013-as albumuk, a "Solarflesh" már első hallgatásra az abszolút kedvenceim közé került (ugyan ez a "Crusade: Zero" című folytatásról sajnos már nem mondható el, az sem volt rossz, de többet vártam). Azt kell mondanom, hogy úgy fest Adamék lassan kinövik a rájuk aggatott Behemoth - kópia és hasonló jelzőket, ez az album ugyanis jó lett, nem is kicsit, ráadásul úgy tűnik, hogy megtalálták a saját hangzásukat. De lássuk, hogy miért. 

Már az előzetesként megszellőztetett Asuric Being is egy meglepően epikus képet festett a 2017-es Hate-ről, viszont hogy lényegében ez az egész albumra kihatással lesz, na, arra tényleg nem számítottam. A már előbb említett albumnyitó tétel után nagyon szépen építkezik az anyag, az ezt követő Indestructible Pillar tökéletes éjfekete atmoszférát teremt már az első riffjével is. Hasonlóan csúcspontnak még a Numinosum-ot és az album vége felé hallható Ghostforce-ot tudnám mondani, de az albumzáró, több mint hatperces Walk Through Fire-t is ide sorolnám, talán ez az eddigi leggrandiózusabb tételük. 

Ami a zenészszekciót illeti, Adam ugyanolyan feszesen penget mint eddig bármikor, viszont aminek nagyon örültem, hogy megjelentek kifejezetten menetelős, már-már doomos motívumok is. Ez kimondottan jól áll nekik, ahogy az egyre inkább old-school death metalba hajló szólók is, itt-ott kifejezetten Cannibal Corpse utánérzésem volt, ez tetszik. Most külön kiemelném a dobos Pavulon hibátlan játékát, ami hol erősen black metal hatású, hol doom, de ennek az egyvelegnek a hatása szinte hipnotikus. 

Az egyetlen problémám az albummal a hossza. Az egész negyvenöt perc, ami így elmondva nem tűnik kevésnek, viszont olyan húzása van, hogy borzasztóan kevésnek érzi az ember. Ezen felül viszont minden a legnagyobb rendben az albummal, régóta vártam egy ilyen death metal művet, és ami a legszebb az egészben, hogy május 22-én mindezt élőben is meg lehet tapasztalni, ugyanis a Dürerben fel is lép a Hate a Nargaroth előzenekaraként. 

10/10 

_dsc2178.png

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr912435099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.