Nagyon ritkán futok bele olyan albumokba, melyekben ne találnék valami értékelhetőt vagy éppen szerethetőt. Úgy vélem, hogy ami kiadásra kerül, főleg egy nagyobb kiadó gondozásában (a zeneipar ismert kedvezőtlen körülményei mellett és ellenére), az megüt egy bizonyos mértéket és a tízpontos skálán legalább az ötös értékről indul. Nem kedvelem a csak negatívumokra épülő recenziókat: ha lehetséges, mindig érdemes a zenekarok felé a lehetséges továbblépés irányát is jelezni vagy akár kidomborítani a pozitívumokat. Most azonban ehhez bizony minden jóindulatomat össze kellett szednem.

A Metal Blade április 7-én jelentette meg a svéd Trial harmadik soralbumát "Motherless" címmel. A stílus neve tradicionális heavy metal, progresszív ízekkel. A tradicionális jelzőn most főleg az Iron Maident értsük némi King Diamond hatással, a progresszivitás pedig a Fate Warning-féle melankolikus, elmélkedős vonal felől érkezik. Ez kifejezetten érdekesnek és izgalmasnak hangzik, azonban a megvalósult végeredmény ennél nem is állhatna távolabb.

Az évek (na jó, évtizedek) során megtanultam, hogy ami Skandináviából, közelebbről Svédországból érkezik, az bizony minőségi anyag lesz és a svéd csapatok az általam még kevésbé kedvelt metal stílusokban is maradandót szoktak alkotni. Éppen ezért azonnal lecsaptam a fiatal zenekar anyagára, aztán a bő háromnegyed óra után csak bambán néztem ki a fejemből.

A 2007-ben alakult brigád 2011-ben, majd 2015-ben jelentkezett stúdiólemezzel, közben egy EP-t is megjelentettek. A kiadós ismertető szerint a zenekar 2009-ben, az énekes Linus érkezésével talált önmagára és saját hangjára. Hát nem tudom: a két legnagyobb velük kapcsolatos probléma egyikét pontosan itt tudom azonosítani.  

Linus Johansson énekét nehéz szavakba önteni, leginkább talán a fájdalmas lenne a megfelelő jelző erre a produkcióra. A frontember olyannyira képességei és hangi adottságai felett énekel, hogy ilyet tényleg régen hallottam. King Diamond hozzá képest egy whiskyhangú basszus: Linus folyamatosan olyan regiszterben sikít, melybe sem erőt, sem pedig már dallamot nem tud beleadni, ezért tulajdonképpen jórészt fejhangú szövegmondásnak minősül a teljesítménye.  

Ehhez - mármint a visongáshoz és a szövegmondásszerű megközelítéshez - társul az énektémák teljes hiánya. Egyetlen, de tényleg egyetlen refrént sem tudok visszaidézni, mert ilyenek egész egyszerűen nem léteznek. Már az első szám végére ráébredünk, hogy itt dallamokat nem, legfeljebb fejfájást fogunk kapni.

A másik alapvető problémám, hogy az ének és a hangszeres rész egyszerűen köszönőviszonyban sem áll egymással. Sőt, továbbmegyek: gyakran olyan, mintha maguk a zenészek is más-más szerzeményt játszanának, azaz a dob egy gyors tempót tol, de a gitárok valami teljesen más hangulatban riffelgetnek amúgy tessék-lássék. Ugyanis a dalok egész egyszerűen nem állnak össze: nincs egy vezérlőelv, egy kompozíciós minta, hanem ide-odadobált témákat kapunk gyors egymásutánban, de legtöbbször igen dallamtalanul. 

Tényleg nem negatív alapállásból írom ezt, de meg kell említeni az album rossz szerkezeti felépítését is: hat többé-kevésbé egységes hangulatú tétel után érkezik két rekordhosszúságú, ráadásul zömében akusztikus és egészen érdektelen szerzemény a lezárásra, mely teljesen megbontja az addigi - távolról - koherensnek tűnő sémát. A kilencperces Embodiment vagy a záró Rebirth hallgatása során már nagyon komolyan meg kellett erőltetnem magam, hogy a végére érjek egyáltalán a korongnak.

Még talán a Cold Comes The Night című dal (mely King Diamond "Abigail" című örökbecsű klasszikusának hangulatát próbálja megragadni, vajmi kevés sikerrel) mondható a legerősebb darabnak, elsősorban a dallamosabb szólók révén, de sajnos ezt is agyoncsapja Linus Johansson iszonyatos erőlködése, hogy megtalálja azokat az elérhetetlen magasakat.

A bevezetőben vázolt zenei koncepció maga érdekes lett volna, de dalok, önálló és élvezetes gondolatok hiányában, valamint a bicskanyitogató énekesi teljesítmény hallatán ez eddig az év mélypontja. Furcsa dolog ez, mert a Metal Blade kiadványaiban sosem szoktam csalódni, ahogy általában svéd zenekarok lemezeiben sem. De ahogy mondani szokták, mindenben eljön az első, csak idő kérdése a dolog. 

5/10