A retro-hullám most már a metal minden ágát és oldalhajtását elérte. Maga a retro-hullám is már retro: valamikor húsz évvel ezelőtt, a kilencvenes évek második felében, a metal történetének legsötétebb időszakában indult ez a trend a svéd Hammerfall megjelenésével, akik teljes mellszélességgel felvállalták a tradicionális fémzenét és ezzel sikerült is megtörniük a jeget, valahogy berúgták a heavy metal lefulladt motorját és az alternatív/grunge letűntével ismét lendületet vehetett a műfaj. Saját hamvaiból, mintegy főnixként született újjá tehát a metal, de mit is kezdjünk a kétezres évektől induló divattal, melynek során volt itt már neo-thrash, neo-death, no meg neo-NWOBHM?
A recept rendkívül egyszerű: szereted a rockzene egy adott színterét és éráját, benne két-három kedvenc bandáddal, melyektől az összes létező stúdió- és koncertfelvételt beszerzed, majd rongyosra hallgatod és betéve megtanulod mindet. Utána pedig orrvérzésig játszod ezeket a dalokat, egészen addig a pontig, amikor is már a véreddé vált minden dalszerzői fordulat, minden fifikás megoldás, hangszerelési és hangzásbeli ötlet. Készen is állsz arra, hogy a megfelelő külsőségek (autentikus, korhű megjelenés, a harmincöt évvel ezelőtti daliás időket idéző zenekari logó és albumborító) átvételével immár magad is kiállj a színpadra és toljad kedvenc stílusodat.
Ha ránézünk az amerikai, ezen belül is kaliforniai Night Demon második soralbumának borítójára, mely április 21-én érkezik az SPV/Steamhammer gondozásában "Darkness Remains" címmel, egy másodpercig sem kell gondolkodnunk azon, hogy vajon melyik zenekar gyakorolhatta a legnagyobb hatást rájuk. Igen, az Iron Maidenről van szó: a Night Demon Rocky névre keresztelt kabalafigurája tulajdonképpen Eddie ikertestvére, mint ahogy a lemezborító is - hogy finoman fogalmazzunk - a korai Maiden lemezek stílusjegyeit viseli magán.
A korong zeneileg is az ikonikus brit banda - ismét szőrmentén kell erről beszélnünk - hatását mutatja, de néhány tétel esetében felismerhetjük a NWOBHM vonal néhány másik képviselőjét is (Angel Witch, Crucifixion). Ha tovább szeretnénk pontosítani, akkor az Iron Maiden első két lemezét kell górcső alá vennünk, azaz a Paul Di'Anno énekével felvett "Iron Maiden" és "Killers" albumokat, melyek még a nyersebb, zabolátlanabb zenekart mutatják.
A hangszeres szekció kiválóan teljesít, Jarvis Leatherby basszusgitáros-énekes hangszere a fenti bandáknál bevett módon prominens szerepet kap és eléggé ki is van emelve a nótákban. Számomra azonban a hangja nem elég karakteres, nincs benne meg az az erő, mely hajtaná, vinné, hajszolná előre a dalokat. A Life On The Run című számban pedig végig kissé hamiskásan, konkrétan rendkívül finoman fölé énekel egy negyedhanggal a szólamának, ami sajnos nem tesz jót a produkciónak.
Az időnként bekúszó másik hatás a Saxoné: az On Your Own középtempós riffelése vagy az előzőekben említett Life On The Run szintén kellemes hallgatnivaló, de sajnos sok eredetiséget itt sem lehet felfedezni. Ha nagyon ráérnénk és vennénk a fáradtságot, akkor tulajdonképpen minden egyes nótát végigelemezgethetnénk, az összes riffet, basszusfutamot kivesézhetnénk és mindegyiknek megtalálnánk az eredeti verzióját a fentebb megnevezett csapatok diszkográfiájában. A Night Demon egyébként nem csinál titkot ebből az egészből: a számcímekben (Maiden Hell, az instrumentális Flight Of The Manticore, mely után egyébként tényleg jogdíjat kellene szednie az Iron Maidennek) és a lemezborítón is egyértelműen jelzi rajongásának tárgyát.
Valahogy az az érzésem, hogy a Night Demon leragadt a zenekari fejlődésnek abban a szakaszában, amikor a közös kedvencek egyeztetése és munkásságuk beemelése képezi az adott csapat tevékenységét. Ez természetes folyamat és lépcsőfok, melyre rá kell lépni, aztán pedig meghaladni, de ez egész egyszerűen nem tartozik a nagyközönségre. Értelme semmi: ezt már egyszer (és sokkal jobban, nagyobb élményt nyújtva) hallottuk az eredeti brigádoktól, maximum halvány visszfénye lehet ez egy majd' negyven évvel ezelőtti kornak és zenei teljesítményének.
Reménytelen irány ez: biztos vannak olyan vén rókák, akiknek könnyeket csal a szemébe ez a fajta produkció, de aztán ők is hazamennek és felteszik a "Strong Arm Of The Law" vagy éppen az "Angel Witch" korongokat és felidézik a számukra számtalan emléket magában foglaló korszakot. A mai fiatalabb generációnak pedig a mai zenét játszó bandák lesznek majd egyszer ugyanilyen emlékek, de érzésem szerint a Night Demon nem lesz köztük.
6/10
