Másfél évvel ezelőtt eléggé meglepett mindenkit, hogy a svéd hard rock banda, a Sister Sin teljesen váratlanul bejelentette feloszlását. Öt soralbummal (az utolsó "Black Lotus" lemezkritikája ITT) és tizenhárom évnyi folyamatos működéssel és koncertezéssel a hátuk mögött bizony meglepő húzás volt ez. Liv Jagrell énekesnő bandája a kiégésre hivatkozott: tény az, hogy sosem jött össze nekik az áttörés. Az egy dolog, hogy pontosan a rockipar lassú kimúlásának fájdalmas időszaka jutott nekik osztályrészül, de a Victory Records istállójába sem illettek és el is maradt a rendes promóció. Mindig is régi vágású, amolyan klasszikus hard rock/heavy metal zenét játszottak, kiugró slágerek nélkül, de tele lendülettel és energiával.
Most Liv Sin saját neve alatt hozta ki első albumát "Follow Me" címmel, mely április 28-án jelenik meg a Despotz Records gondozásában. Az ugyanis senki előtt sem lehetett egy másodpercre sem kétséges, hogy a kegyetlenül bitang hangi adottságokkal megáldott fronthölgy nem hagyja abba a zenélést. Ezt ő maga is megerősítette, illetve egész személyisége, eddigi hozzáállása ezt előlegezte meg.
Sajnos a kiadós promóanyagból nem derült ki, hogy a frissen maga köré gyűjtött zenészek (Patrick Ankemark - szólógitár, Per Bjelovuk dob, Tommie Winther - basszusgitár, Chris Bertzell - gitár) honnan érkeztek, milyen zenei múlttal rendelkeznek, de az már az első hangoknál egyértelmű, hogy harcedzett, komoly hangszeres tudással rendelkező arcok játszanak a "Follow Me" korongon.
Érdekesebb, hogy a lemez produceri munkálatait nem kisebb személyiségek végezték, mint a legendás Stefan Kauffman (Accept, U.D.O.) és Fitty Wienhold (az U.D.O. basszusgitárosa). Ennek megfelelően a megszólalás harapós, bár nekem egy kicsit steril, mindazonáltal tökéletesen belesimul a mai trendekbe, tehát a polírozott, ám éles, kiegyensúlyozott produkciók sorába. Azonban van egy sokkal fontosabb szempontja is a teuton metal egyik legkarakterisztikusabb figurájával történő együttműködésnek: gyanítom, hogy a megszólaláson túl Kauffman úr bizony alaposan kivehette a részét a dalszerzésből is, mert ahogy megdörren a nyitó The Fall című tétel, nagyon-nagyon ismerős vizekre evezünk.
Az első öt nóta mintha az európai, keményvonalas heavy metal nagykönyve szerint, szinte receptre készült volna. Kétlábdobos zakatolások, kegyetlen, gyakran a Judas Priest "Painkiller"-korszakát idéző riffek, az évtizedek alatt már centire kihegyezett tempók és témák, ízes gitárszólók, azaz minden itt van, amiről a tradicionális metal rajongó csak álmodhat.
Ahogy haladt előre a lemez, szépen lassan rájöttem, hogy Liv Sin valami teljesen másféle megközelítéssel állt neki a szólóbemutatkozásához: a Sister Sin mindig is lazább, rockosabb, ha tetszik, kicsit fifikásabb, kalandozósabban hard rockos muzsikát nyomott, itt azonban ennek nyoma sincs. Tényleg: mintha egy svéd acélöntödében készültek volna ezek a szerzemények, szigorú kreatív kontroll alatt. Érdekes módon én pont az énektémák kidolgozottságát hiányoltam: mintha a dalszerzők a legelső, legkönnyebben előbukkanó vokális témát írták volna meg szinte minden tételben és ez bizony a memorizálható, elkülöníthető dalok rovására ment.
Ehhez passzol Liv Sin minden eddiginél agresszívebbre, ráspolyosabbra vett énekesi teljesítménye is. Kedvenc svéd énekesnőnk - érzésem szerint - néha már túlzásba veszi a keménykedést és párszor már erőltetettnek éreztem ezt a (bocsánat) macho-hozzáállást. Ezt az érzetet csak az első kislemezdal, a Let Me Out jó értelemben vett slágeressége, illetve a Schmier (Destruction) közreműködésével készült Killing Ourselves To Live című, erősen In Flames refrénnel bíró nóta bontja meg.
Szerencsére az I'm Your Sin képében egy olyan bivalyerős, érdekes melódiákkal és fejzúzós riffel teli dal érkezik, mely feledteti velünk az esetlegesen felbukkanó hiányosságokat. Ahogy egy, a sablontól eltérő énektémával vagy kórussal találkozunk, azonnal önálló életre kel a fejünkben az adott szerzemény: én pontosan az ilyen tételeket hiányolom a korongról. Hasonló szellemben készült az Emperor Of Chaos is: ez a nóta simán ráfért volna Bruce Dickinson "The Chemical Wedding" korongjára is veszettül pulzáló, betonkemény riffjével.
Találunk még egy Fight feldolgozást is (Immortal Sin), de ez teljesen kilóg az egész albumról indusztriális, gótos alaphangjával (Jyrki 69, a finn The 69 Eyes énekese vendégszerepel a dalban, egyébként remekül). A záró The Beast Inside pedig Liv Sin afféle önvallomásaként is felfogható: a líraian induló darab szépen folyamatosan súlyosodik be, hogy a végére korrekt módon lekerekítse az albumot.
Liv Sin tehát érezhetően váltott, mégpedig a mindenféle cicomától és sallangtól mentes, tradicionális, amolyan szegecses-láncos heavy metalra, még keményebb hozzáállással tolva választott stílusát. Bemutatkozásnak a "Follow Me" kifejezetten ígéretes: előrevetíti mindazt, amit a zenekar képes lesz elérni, illetve néhány dalban már meg is csillantja ezt. Azonban nem mentes a gyermekbetegségektől sem: túlságosan ragaszkodik a sablonokhoz, bátortalanul mer csak kilépni az ismert keretek közül, de ez érthető egy debütalbum esetében. A választott irány jó, hallatszik, hogy a bandában mindenki szívesen tolja ezt a Liv Sin nevezetű fémszörnyeteget, de ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjanak az európai színtéren, a második korongon bizony sokkal erősebb dalszerzői teljesítményre lesz szükségük.
8/10
