NAGAARUM - Homo Maleficus (2017)

2017. május 01. - Kovenant

nagaarum_cover_2.jpg

Ha a más alkotókkal közös megosztott kiadványokat (mint például az idén februárban Astruval készült split anyagot) is beleszámoljuk, akkor a május 3-án az NGC Prod és a fehérorosz GrimmDistribution koprodukciójában érkező "Homo Maleficus" a veszprémi Nagaarum immár tizenhatodik soralbuma. Ez hat év alatt bizony elképesztő tempót jelent: ha pedig hozzávesszük, hogy Nagaarum komolyan veszi az egyszemélyes projekt fogalmát és mindent maga intéz (a borító elkészítésétől egészen a forgalmazásig bezárólag), akkor valóban elcsodálkozhatunk azon, hogy honnan van minderre ideje az alkotónak.

Tavaly a "D.I.M." album (lemezkritika ITT) bekerült magazinunk 2016 legjobb magyar rock/metal kiadványait közzétevő listájára, aztán érkezett egy ambient-szinti anyag "Pulzár" címmel, mely a szerző sci-fi regényének mintegy aláfestőzenéjeként funkcionált, majd idén februárban egy Nagaarum szerint is inkább kísérletként felfogott split-korong Astruval és most itt van nekünk a "Gonosz ember" című sorlemez (alternatív jelentése boszorkány vagy varázslómester), mintegy háromnegyed órányi, sötéten gomolygó post-black/doom metal képében.

A "Homo Maleficus" egyértelműen a tavalyi "D.I.M." anyag zenei világát viszi tovább és számomra ez mindenképpen örömteli hír: Nagaarum (főleg korai) munkásságának jelentős részét tették ki az ambient/elektronikus korongok és bevallom, ezek sosem tudtak közel kerülni hozzám. Valahogy úgy érzem, hogy Nagaarum alapvetően rockzenész, mégpedig a hazai extrém/undeground metal olyan vonalát viszi, melynek tulajdonképpen ő az egyetlen magyar képviselője. 

Mintha ez lenne az a zenei terület, ahol a leginkább otthon érzi magát, ahol a legkényelmesebben tud alkotni és valahogy ezek az anyagok hangzanak tőle a legtermészetesebbnek is. Az Astruval közösen kiadott februári "... a mizantrópia és elidegenedés újabb értelmezései" című split kiadványon szereplő két tízperces, szimfonikus és filmzeneszerű betétekkel dúsított szerzeményét nem éreztem sikerültnek: kicsit olybá tűnt a számomra, mintha a két egyszemélyes projekt azon versengett volna egymással, hogy ki tud a másiknál is nyomorúságosabb és elvontabb hangulatú, mindennél befogadhatatlanabb produkciót létrehozni.

Nagaarum az új albumon visszatér ahhoz a post-metal és doom elegyhez, mely - lehet, hogy az alkotó vitatkozna velem a leginkább ebben - nekem a VHK zenei világát juttatja eszembe, de amolyan igazából elvetemült metal értelmezésben. Mintha a Nagaarumnál amúgy is inkább önálló hangszerként, semmint emberi kifejezőeszközként működő kántálások valami ősi, sámánisztikus rituálé részét képeznék, melynek célja egyfajta tudattalan vagy tudat alatti szellem- vagy létsík megidézése lenne. 

A "Homo Maleficus" mögött egységes mondanivaló húzódik: az emberi faj, mint a Föld rosszindulatú daganata vagy kórokozója kerül bemutatásra. Szélsőséges értelmezés ez, szélsőséges, de korántsem befogadhatatlan zenével párosítva: az egyes tételek mintegy sorra veszik azokat az emberi tulajdonságokat vagy attitűdöket, melyek - mivel a faj veleszületett sajátként működnek - meghaladhatatlanok és így logikusan vezetnek el a szerző által elképzelt végkifejletig. A lemez tulajdonképpen a Dolgunk végeztével című tétellel ér véget: számvetés helyett inkább egyszerű ténymegállapítás ez az egész emberiség végzetéről.

A záró Kolontár című szerzemény később került rögzítésre és inkább értelmezhető egy felkiáltójelnek, mintsem az album szerves részét képező mondanivalónak. A települést 2010-ben érő vörösiszap-katasztrófa azonban a lemez mögöttes tartalmának plasztikus megjelenítésre is alkalmas eszköz, így a kiadvány első 33 vásárlója a CD mellé egy helyszíni vörösiszap-mintát tartalmazó ampullát is kap. 

naga_kep.jpg

Nagaarumnak talán most sikerült a legtisztább, leglekerekítettebb megszólalást elérnie: egyedül bizonyos cinek, illetve a káva hangját éreztem túl élesnek és talán néha már zavaróan gyakran alkalmazottnak (lásd A vassal nevelt tétel első egy-két percét), de ezt leszámítva kifejezetten kerek a hangzás. A súlyos mondanivaló természetes módon igényli a szövegek értését és befogadását, de mivel az előadó eleve hátrakeverte az énekhangját, illetve a fentiekben már említettek szerint inkább hangszerként kezeli azt, így esélyünk sincs kihallani a szöveget. Ezt érdemesnek tartom átgondolni: kifejezetten érdekes és elgondolkodtató magyar nyelvű dalszövegek ezek, jó értelemben lógnak ki egyediségükkel a hazai színtérről, így akinek nincs birtokában a CD-füzet, az reménytelenül vakarhatja csak a fejét a mondanivaló után kutatva.

A "D.I.M." albumhoz képest a zene sokkal egységesebb, ami ismét pozitívum. Ólomsúlyú, brutálisan sötét dalok sorjáznak egymás után, de mindegyikben találunk olyan dallamokat kapaszkodóként, melyek megbontják a csontig hatolóan kemény atmoszférát (lásd A befalazott vagy a már említett A vassal nevelt melódiáit). Néhány szerzemény szinte a The Gathering-féle post-metal területére jut el (ilyen a Mens Dominium és a Cipelők kezdőrésze is), de a témához illően most nem (vagy alig) kapunk tiszta éneket: a legszikárabb, legkegyetlenebb pusztítás Az elvhű című tétel képében érkezik, mely szinte egy hagyományos death/thrash-durvulat.

A korong ékköve azonban a tulajdonképpeni záró, tízperces Dolgunk végeztével: bár instrumentális darabról van szó, melyben Nagaarum csak acsarkodásával, üvöltésével van jelen, olyan kegyetlen, majdhogynem militáns hangulat uralja az egész szerzeményt, hogy szinte fellélegzünk, amikor véget ér. Tökéletes érzelmi-tudati csúcspontra ér ezzel a lemez: az utána következő Kolontár már inkább csak lecsengése az egész produkciónak.

A "Homo Maleficus" kifejezetten hallgattatja magát és minden egyes alkalommal sokkal többet mutat meg magából: természetesen kell hozzá nyitottság, hiszen igazi underground - azaz a kreativitást minden fölé helyező, a fősodorbeli befogadásra pedig nagy ívben tevő - anyagról van szó, de ne féljünk tőle, mert bármennyire is szigorú a hangvétel, mégsem fogunk elveszni a dalokban. Egyáltalán nem szélsőségesen kísérletezős vagy befogadhatatlan ez a lemez, ettől nem kell tartanunk.

A lemez mondanivalójával azonban korántsem értek egyet: végletesen leegyszerűsítő megítélése ez az emberiségnek, mely nem veszi számba mindazt a rengeteg csodát és felemelő vívmányt, melyet fajunk létrehozott, továbbá egysíkúan csak a negatívumokra koncentrál. Mintha a szeretet és az elfogadás teljes mértékben hiányozna Nagaarum megközelítéséből: az élet nemcsak a gondokról és a szenvedésről szól, mert még a legszörnyűbb emberi sorsokban is ott vannak a boldogság, a mindennapi öröm és a reménykedés pillanatai. 

9/10

nagaarum_band_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3712471569

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.