Az Alex Mele gitáros által 1998-ban létrehozott olasz Kaledon egészen elképesztő tempót diktál: a Sleazy Rider Records gondozásában immár a kilencedik soralbumuk jelenik meg május 15-én "Carnagus: Emperor Of the Darkness" címmel. A stílus neve epikus, kvázi-szimfonikus, gyakran filmzenés jellegű power metal, mindez pedig egy egybefüggő fantasy-kerettörténetbe ágyazva. Ha ehhez hozzászámoljuk a kezdeti időkben szerzői kiadásban megjelent négy demót és a válogatáslemezt, valamint a különböző tribute-kiadványokon elővezetett feldolgozásdalokat, akkor valóban rekordokat idéző szorgalomról és kitartásról beszélhetünk.
Alex Mele mellett már számtalan zenész megfordult a bandában: ahogy az lenni szokott, a Kaledon esetében is egy ember elszántsága és elkötelezettsége viszi előre a csapatot. Korábban a szintén olasz Scarlet Records berkeiben dolgoztak, de 2017-re sok minden megváltozott: kiadót váltottak, új dobos (Manuele di Ascenzo korábbi Secret Rule-tag) csatlakozott hozzájuk, de ami fontosabb, új énekes érkezett soraikba Michele Guaitoli személyében, aki a honfi- és pályatárs Overture frontembere is egyben.
Nos, a Kaledon a húsz év során rendkívül sok tapasztalatot szerzett mind a stúdióban, mind pedig a koncertszínpadokon és ezt azonnal hallhatjuk is, rögtön az első, instrumentális intro tételnél. A hangzás kiegyensúlyozott, éles, tiszta, bár némileg kicsit steril. Az olaszok zenéjében a gitár mellett szinte egyenrangú szerepet töltenek be a billentyűsök (a szólómunkát tekintve is), így egyáltalán nincs a háttérbe szorítva a szintetizátoros Paolo Campitelli: a stílusban már bevált és jól ismert megoldásokat hozza, de annak korlátait egy milliméterrel sem lépi túl.
A Kaledon a fentiekben már bemutatott fantasy power metalt játssza, azonban ne a Twilight Force világára gondoljunk: Alex Mele riffjei inkább a német-görög Mystic Prophecy keménységét, súlyát idézik és csak a refrénekben jönnek elő a tipikusan teuton power metalos (és sajnos már ezerszer hallott) dallamok.
Ahogy a lemez előrehalad, szépen sorban találkozunk a stílus összes alkotóelemével: filmzenés betétek, kórusok amúgy Rhapsody jelleggel, a sztratoszférát ostromló énekesi produkció (Michele Guaitoli főnyeremény a csapat számára, tényleg meggyőzően teljesít), valamint számtalan gitár-billentyű párbaj és szóló.
A két megközelítés - azaz a sötétebb hangulatú, keményebb, brit powerre hajazó riffmunka és a teuton dallamok, refrének - azonban nem minden esetben simul össze hézagmentesen: erre a legszembetűnőbb példa a Eyes Without Life és a záró The End Of The Undead című tételek, melyekben a nem túlságosan fantáziadús riffet kiegészítő és igencsak szigorúra vett verzébe úgy robban bele egy Wisdom/korai Gamma Ray kórus, hogy csak kapkodjuk a fejünket: mintha két teljesen eltérő dalt kevert volna össze egy igencsak másnapos rockrádiós szerkesztő.
A másik problémám a lemezzel azonban sokkal alapvetőbb jellegű: a Kaledon - bár a szakma összes fortélyát elsajátította és hallhatóan kiválóan képzett zenészekből áll, valamint tökéletes profizmussal végzi munkáját - egész egyszerűen nem tudott erre a korongra azonnal megragadó, emlékezetes nótákat-dallamokat írni. Márpedig ez a stílus egyértelműen dalközpontú: a hangszeres teljesítmény nem tudja palástolni a melódiák hiányát.
Az album egyértelmű csúcspontjai a Dark Reality és a The Two Bailouts című szerzemények: itt sikerült megvalósítani talán a legjobban azt a sötét atmoszférát, mely a kerettörténet, a borító és számcímek alapján is sejthető és itt végre olyan refrénekkel találkozunk, melyek már az első hallgatás során rögzülnek és emlékezünk rájuk.
Azonban több olyan tétel is szerepel az albumon (a már említett Eyes Without Life, az elég egyszerű és klisés riffel operáló The Evil Witch, a Trapped On The Throne és a Telepathic Messages), melyek mindenféle maradandó hatás nélkül szaladnak el mellettünk: tucatdarabok ezek sajnos, melyekből százszámra találhatóak hasonszőrű tölteléknóták a legkülönbözőbb epikus power csapatok lemezein szerte a világon.
A legtöbb lemezkritika legelcsépeltebb szava az eredetiség: nehéz meghatározni, de ha meghalljuk, azonnal ráérzünk és fejet hajtunk előtte. Természetesen nem keverendő össze az öncélú és leginkább kínos eredetieskedéssel: vannak olyan bandák, melyek már első albumukkal megvalósítják, míg mások több évtizednyi működésük során sem érik el soha. A Kaledon - bár a power metal nagykönyvébe vérrel írt tintával bevésett recept szerint alkot, az ismert sémákhoz ragaszkodva - pont azon a területen találtatott könnyűnek, mely alfája és omegája az eredetiségnek, az egyediségnek, ez pedig a dalszerzői minőség.
7,5/10
