Érdemes megfigyelni mostanság a hazai undergroundot. Mintha két pártra szakadt volna az egész: vannak olyan bandák, melyek a régi értékek életben tartását tűzték ki célul (például a Christian Epidemic), míg mások, mint a Samas, a modern vonal minél stílusosabb előretolásával kápráztatják el az embert. Lényegében szinte csak ez a két véglet van (és ezzel már most jobb a helyzet, mint a mainstream színtéren). Maga a Samas egy 2009 óta üzemelő gépezet, rendszeres aktivitással (folyamatos koncertezés, gyakori klipkiadás). Zenéjükben a kíméletlen modern metal találkozik a kifejezetten pozitív mondanivalóval, és most hallva az első albumukat csak elismerően tudok bólogatni. 

Debütlemezeknél nem szoktak elvárásaim lenni, de itt most kivételt tettem, részint a banda korát tekintve, részint a számtalan koncert és megjelent klip miatt. Ami már a legelején feltűnt, hogy embertelen húzása van az anyagnak, már a nyitó Soha ne engedd! is olyan hangulatot áraszt magából az enyhén thrashes ízeivel, hogy itt az album végére valami hatalmas dolog fog kitörni. 

A korong egészét áthatja egy különös hangulatbéli kettősség. Lényegében a Samas egy pozitív üzenetű csapat, viszont valahogy az album legerősebb pillanatainak pont a sötét, nyomasztó dalokat tartom. Ilyen az anyag három csúcspontja is, a Veres Gabi (Watch My Dying) közreműködésével készült Újra meg újra és az album közepe felé előkerülő Kezemben hordom, illetve az album vége felé felcsendülő Csend van (ami hatalmas emocionális bomba lenne élőben is). 

Kiemelném, hogy a zenészszekció nagyon érti a dolgát. Külön megjegyezném, hogy a ritmusszekció parádés. Gyura Laci basszer játéka kellőképpen betonstabil alapot ad a zenének, főleg a Szabadíts ki tételben frenetikus, az az igazi derékból headbangelős fajta. Szinte tökéletes összhangba van Lukács Szilvinek a nem ritkán, tényleg mennydörgő ütemeivel, ennek az eszenciája szintén az előbb említett dal, illetve a címadó nóta. Ami extra dicséretet érdemel, az a gitáros Kárász Dani játéka. Kimondottan fantáziadús riffek lettek felsorakoztatva (példaképpen mellékeltem az Újra meg újrát ), és ami külön öröm, hogy nincs két ugyanolyan dal, de még csak érzésvilágra sem, sőt, a gitárjátéknak köszönhetően egy nagyon jól tagolható, újra meg újra frissnek ható anyag született. Az énekről annyit, hogy akár vad, szinte őrjöngő témákról van szó, akár kicsit megfontoltabb, mondjuk úgy, dallamosabb dolgokról beszélünk, szinte mind tökéletesen ül, és a kifejezetten jó tagolás és szövegvilág miatt már első hallásra beleül a fülbe. Kárász Jani inkább verseket ír, mintsem konkrét dalokat, és ez ennek a zenének nagyon jól áll. 

Ahogy a cikk elején írtam, megalapozott elvárásokkal ültem le meghallgatni ezt a produktumot, melyeket sikerült is megugrani. Összesen egy negatívumot tudok mondani, az pedig az album hossza. Ahhoz képest, hogy mennyi dal található Youtube-on, ez a 9 nóta nagyon kevésnek hat. Viszont ezt kompenzálja az album zárótétele, ami egy feldogozás, a Mr. President nevű retro banda slágere, a Coco Jumbo, ami annak ellenére, hogy amikor először hallottam, egy utcahossznyi vigyor ült ki az arcomra, rá kellett jönnöm, hogy ez is egy erős zúzda, zárásnak remek. 

Összességében ez egy kiváló album lett, tele olyan pillanatokkal, melyeket vétek kihagyni. Ha csak a debüt alapján kéne megítélnem a srácok jövőjét, akkor bátran ki merem jelenteni, hogy a Samas előtt még nagyon mozgalmas és termékeny évek állnak. 

9/10