LONGHOUSE - II: Vanishing (2017)

2017. május 17. - Kovenant

lh_cover.jpg

Ha a világsajtó híreit olvassuk, akkor bizony Kanada afféle emberi jogi, liberális Kánaánként sejlik fel előttünk: mintha az észak-amerikai ország fényévekkel az egész világ előtt járna a (politikai támogatói által szerényen csak) társadalmi progressziónak nevezett elméleti iskola tananyagának bebiflázásában és gyakorlati megvalósításában. Természetesen - mint minden ilyen esetben - nem eszik olyan forrón a kását és ha kicsit megkapirgáljuk a csillogó, polírozott felszínt, akkor egészen elképesztő dolgokra bukkanhatunk akárcsak a közelmúltból is. Az Ottawa városából származó Longhouse szerzői kiadásban április 14-én "II: Vanishing" címmel megjelent második sorlemeze pontosan ezeket veszi górcső alá.

A kanadai trió 2015-ben jelentkezett debütalbumával: stílusbeli besorolását tekintve doom metalként hivatkoznak önmagukra, zenéjükben azonban jócskán találunk post-metal és egészen súlyos noise elemeket, továbbá a frontember előszeretettel alkalmazza a black metalból megismert előadásmódot is. Ez elsőre talán ijesztően hangzik, de erről szerencsére nincsen szó: bár rendkívül súlyos és gyakran nyomasztó a Longhouse zenéje, a kiváló dalszerzői és atmoszférateremtő képességüknek köszönhetően magába szippantja hallgatóját az anyag.

A csapat énekese/basszusgitárosa és dalszerzője, Joshua Cayer a második album témájának egy rendkívül sötét és megdöbbentő eseményt választott, mely a frontember algonkin indián származásához kapcsolódik. Bár Cayer a fővárosban, Ottawában nőtt fel, családja a Kitigan Zibi algonkin rezervátumból származik: felnőttként próbál tehát visszatalálni gyökereihez, ősei kultúrájához, hogy aztán azt gyermekeinek is továbbadhassa.

Az őshonos indián népesség Kanadában hamarabb pacifikálódott és került letelepítésre, mint az Egyesült Államokban. A XIX. század közepére tulajdonképen lezárultak a háborúskodások és létrejöttek az első rezervátumok is. 1876-ban fogadták el az Indián Törvényt, melynek 1884-es módosítása kötelezővé tette az indián gyerekek beiskolázását. Mivel a kis létszámú törzsi közösségek elszórva, a városoktól hatalmas távolságokra éltek, ez jórészt bentlakásos iskolát jelentett, a szülőktől tudatosan és gyakran rendeletileg elvágva.

Kimondva ugyan nem volt, de az 1996-ig fennálló egész beiskolázási rendszer mögöttes célja az indián gyerekek közösségből történő célzott kiemelése, az anyanyelvüktől és kultúrájuktól történő elszakítás, identitásuk megszüntetése és a többségi társadalomba való teljes asszimilálása volt. A rendszer bő százéves fennállása során az összes indián gyerek megközelítőleg 30%-a, körülbelül 150 ezer került a bentlakásos rendszerbe, de ami a legmegdöbbentőbb: hatezer kisgyermek onnan élve már nem jutott ki.

A kiskorú tanulók számtalan esetben szenvedtek el fizikai és szexuális erőszakot: családjaiktól elszakítva és tényleges jogi védettség nélkül esélyük sem volt támaszt találni vagy felszólalni a szörnyűségek ellen. Öngyilkosság, betegség, alultápláltság: a halálozások fő okai ezek, de a legmegdöbbentőbb, hogy a negyvenes és ötvenes években még törvénytelen, tudományosnak hazudott orvosi kísérleteket is folytattak a gyermekeken, melyek szintén sokszor végződtek halállal. Az áldozatok hatezres létszáma igen szerény becslés: a XX. század elejéről származó állami statisztikák szerint a bentlakásos indián gyermekek 30%-a halt meg az iskolarendszerben eltöltött éveik során.

2008-ban az akkori kanadai miniszterelnök, Stephen Harper nyilvánosan kért bocsánatot az őslakossággal szemben elkövetett bűnökért, ezt követően megalakult az Igazságtételi és Megbékélési Bizottság. A testület hatalmas munkát végzett: számtalan vallomást, interjút rögzített az érintettekkel és a publikált eredmények, melyek egyenesen kulturális genocídiumnak nevezték a történteket, óriási vihart kavartak az egész országban.

A vizsgálatokat megnehezítette, hogy a száz év során az iskolákban elhunyt gyermekeket jelöletlen, névtelen tömegsírokba temették, így az áldozatokat gyakorlatilag lehetetlen volt azonosítani. Ezeknek a gyermekeknek állít emléket a No Name, No Marker című tétel, mely reménytelenül sötét atmoszférájával, síron túli dallamaival és megindító szövegével egyértelműen az album csúcspontja.

A korong mindösszesen öt tételt tartalmaz harminckilenc percben: a doom metal gyökerek a záró The Vigil című dalban csúcsosodnak ki, melyben a frontember tiszta énekhangja jól azonosítható módon hozza Ozzy Osbourne orgánumát és maga a szerzemény is ráférhetett volna egy hetvenes évekbeli Black Sabbath lemezre. Hosszú, összetett, hét-nyolcperces számok ezek: iszonyatosan horzsoló, mélyre hangolt gitárokkal és basszussal, pusztítóan kíméletlen énekkel. Több alkalommal a Neurosis neve is eszembe jutott: talán ők jutottak el zenéjükben még ilyen mélységekig az emberi nyomorúság feltárásában, mint a kanadai trió.

A hátteret szolgáltató téma szörnyűségei ellenére a Longhouse egy modern, kiválóan megírt és zseniálisan megszólaló albumot készített, melyben a doom tulajdonképpen csak a hangulatot és a keretet biztosítja. Bár több stílus is felfedezhető a korongon (post-metal, némi grunge íz), mégis kifejezetten egységes az atmoszféra. A szövegvilág és a kifejezetten kemény, metalos megközelítés, illetve az időnkénti gitárgerjesztések ellenére a "II: Vanishing" egyáltalán nem befogadhatatlan vagy extrém anyag és nagyon csodálkoznék, ha nem férne rá a Rozsdagyár év végi listájára. 

9/10

lh_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9512506791

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.