Az észak-dakotai Minotból származó, depresszív/post-black metalt játszó Ghost Bath némiképp megosztja a közönséget, amely legalább két szót intenzíven vitat az előbb idézőjelbe rakott négy szó közül. Zenéjük depresszív jellege némiképp kérdéses, emellett a black metal műfajmegjelölés használata valószínűleg sok, a stílus hagyományosabb, nyersebb vonalát kedvelő számára személyes sértéssel ér fel. Szokás lehordani a bandát azért is, mert állítólag csak egy jól felfutott Deafheaven-kópia, amely szerencséjére bőven nagyobb figyelmet kapott annál, amit valaha megérdemelne. És persze ott van a banda titokzatos kínai származásáról szóló korai mítosz, ami szintén okot ad némi cinikus mosolygásra.
Pedig érdemes igazságot tenni: a Ghost Bath egy egész jó banda. Tény, melankolikusnak inkább nevezhető, mint depresszívnek. A depresszív szóhoz inkább olyan súlyosan érfelvágós alkotások köthetők, mint az Elend „Winds Devouring Men”-je vagy az Opeth „Damnation”-je, a keményebb muzsikák közül pedig újabban a Trees of Eternity nagyszerű „Hours of the Nightingale”-je, amelynek nemcsak tartalma, de keletkezéstörténete is szívfacsaró.
A zenekar a black metalnak is egy egészen könnyed válfaját képviseli (egy Deathspell Omegával vagy egy Dodecahedronnal például elég nehéz egy lapon említeni, hogy a Mayhemhez vagy a Mardukhoz fogható klasszikus nagyágyúkról ne is beszéljünk), de az ilyesmi legfeljebb akkor lehet zavaró, ha az ember túlságosan ragaszkodik bizonyos zenei skatulyákhoz, illetve az azokhoz kapcsolt stílusjegyekhez. Ha ezektől eltekintünk, akkor egy egész pofás, sajátos megközelítésű banda áll előttünk, akik az extrém metalt a ma eléggé felkapott „post-whatever” hangzásvilággal keverik.
A Deafheaven-kópiázásnak annyiból van értelme, hogy a két banda tényleg eléggé egy zenei világból való, továbbá mindketten szeretik roppantmód művészi/művészieskedő (a megfelelő szó aláhúzandó) szóösszetételekkel megspékelni a dalaikat (lásd még: hipster black metal). Ugyanakkor látni kell azt is, hogy míg a Deafheaven „normális” dalszövegekkel operál, a Ghost Bath arculatának egyik része éppen az, hogy nincsenek szövegeik, az „ének” annyi, hogy 電妖怪, azaz Dennis Mikula énekes/gitáros bele-belevijjog a mikrofonba. Legújabb, „Starmourner” című albumuk koncepciója is hasonló: minden dalhoz tartozik egy önálló festmény, valamint egy rövid, a daltól független szöveg, amelyek fölött a dalt hallgatva lehet megrengeni (a merches pólóminták tanúsága alapján tök jók ezek a festmények, de nem biztos, hogy komplett dalok erejéig elbámulnám őket).
A Ghost Bath zenekarral szemben gyakori kritika, hogy zenéjük monoton és sok benne a töltelék. Részben mindkét észrevétel igaz: dalaik nagyrészt a cséplés és a lazább részek némiképp kiszámítható receptjére íródnak, ami hol ütősebb, hol kevésbé ütős eredményt produkál, és ezek egymásutánja idővel fárasztó tud lenni. Némi igazságtétel azért itt is dukál: a „Moonlover” például egészében véve nagyon is jó lemez, amelyen nemcsak a durvulós részek többsége élvezhető, de az olyan átkötések is, mint például a The Silver Flower Part 1, amely egyenesen az Empyrium „Where at Night the Wood Grouse Plays” lemezének hangulatát hozza – ami azért nem rossz.
Nos, ez a banda tette tiszteletét kis hazánkban június 6-án, egy borongós keddi estén, hogy legújabb lemezét, a „Starmourner”-t promótálja egy élő fellépés keretei között. Visszatérő vendégről beszélünk, a Ghost Bath tavaly augusztus 21-én már megfordult nálunk. Nem tudom, hogy az akkori nézőszámhoz képest a mostani nőtt-e vagy csökkent, mindenesetre a főzenekart olyan 40-60 fő nézte meg a Dürer Kert kistermében, ami elég gyér létszám ahhoz képest, hogy a Facebookon egy híján 90 ember jelölte biztosra a jelenlétét. Tudom, a biztosra jelöléseket mindig osztani kell kettővel. Akkor is.
A Ghost Bath két német zenekart hozott felvezetésnek, a King Apathyt és a Heretoirt, amelyek némi személyes átfedést is mutatnak. Az előbbi voltaképpen a Thränenkinddel azonos, amely a 2016-os „King Apathy” album megalkotását követően úgy döntött, hogy a lemez címét egyúttal bandanévként is felveszi. A King Apathy melodikus, dallamos black metalként aposztrofálható. Koncerten rendkívül erőteljesen és feszesen szóltak, főleg a gitárok roppant elevenen dörrentek meg. Maga a zene azonban nem igazán ragadott magával, pedig egyik zenész játékára sem lehetett panasz. Nem éreztem különösen kiemelkedőnek a dalokat, így a banda műsorát egy színvonalas felvezetésnél többnek nem tudtam értékelni.
A Heretoirral kapcsolatban hasonló élményeim voltak, bár őket egy fokkal jobban élveztem. A hangzással az ő esetükben sem volt probléma. A zenéjük valószínűleg a személyes kapcsolódások miatt hasonló stílusú, viszont egy fokkal melodikusabb. Némi Alcest-hatás érezhető rajta, amit én egyáltalán nem tekintek hátránynak, sőt, ez határozottan hozzájárult az élvezeti faktor magasabb fokához. (Másnak is feltűnt, hogy a közönség felől nézve baloldalt álló, és már a King Apathyben is játszó gitáros fizimiskáját tekintve tökre hasonlít Neige-hez?) A tiszta ének kicsit sterilnek tűnt. Összességében azonban a Heretoir is nívós koncertet adott, bár amikor a stúdiólemezeikbe ismerkedés jelleggel belehallgattam, akkor valahogy jobban átjött a muzsikájuk, mint ezen a fellépésen.
Mint említettem, elég szűkös közönség őgyelgett a Ghost Bath koncertjén, még a kisterem mércéjével is. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy eléggé csekély mozgás volt még magára a főzenekarra is. Ehhez képest a Ghost Bath becsületére legyen mondva, hogy rettenetesen odatette magát. A tagok folyamatosan headbangeltek, az egyik gitáros az utolsó előtti szám alatt (azt hiszem, a Death and the Maiden volt) a basszusgitáros, név szerint 杰米, azaz Jaime még le is jött a közönségbe (azaz inkább a közönség és a színpad közötti, körszeletszerű üres térbe) zúzni. Ennek áldozatul is esett egy Távoli Galaxisos üveg, amelyet a zenész a hangszerével felborított, de szerencsére már üres volt, úgyhogy sör nem folyt kárba. Dennis énekes pedig akkora elánnal visongott, hogy néha azt hittem, egészen 360 fokig tárja szét az állkapcsát. Alapvetően a hangzás is a banda segítségére volt, talán a billentyűk (vagyis hát a billentyűket visszajátszó sampler) kicsit halkabbra voltak véve, de ez nem volt vészes. Ami zavaró volt, az az, hogy a gitár többször kellemetlenül gerjedt.
A koncert célja az új lemez reklámozása volt, ezért az új számok jelentős súllyal estek latba a műsorban. A lemez április 21-i megjelenése előtt promózott számok, a Thrones, a Seraphic és az Ambrosial természetesen terítékre kerültek. A nyitószám a Thrones volt, ami meghökkentő erővel szólalt meg, ennél dinamikusabban a banda talán nem is kezdhetett volna. Ezt a lendületet még a szám másfél perces, elsöprő zúzása után bejövő könnyed gitárnyekergetés sem tudta egészen megtörni, pedig a szám stúdióváltozatát hallgatva meggyőződésemmé vált, hogy ezt az elemet még egy kaliforniai punk banda is csak véletlenül vállalná fel. A „Starmourner” mellett viszont elég jelentős mértékben képviseltette magát a „Moonlover” is, lényegében az összes zúzós számot eljátszották ez utóbbi lemezről. A banda monotonitását illető kritikák a koncerten némiképp beigazolódtak, mert idővel egyhangúvá vált a buli. Ez persze főleg azokat érinthette, akik nem ismerik jól a Ghost Bath életművét, én pedig elsősorban a „Moonlover”-t ismerem, a „Starmourner” promóciós számai nem igazán fogtak meg.
A koncertet a The Golden Number zárta, ami szerintem a Ghost Bath munkásságának legszebb esszenciája (mondjuk a klipje elég bosszantó, de hát azt nem kell nézni), ezért kiváló búcsúdalnak, részemről a koncert csúcspontjának bizonyult. A dalnak nagyjából az utolsó harmadát szellős zongorafutam alkotja, ami már samplerről ment. Így vált lehetővé a véleményem szerint egyszerre groteszk és mulatságos végső performansz: a banda levonult, még mielőtt a zárótétel tulajdonképpen véget ért volna, emiatt pedig a közönség perceken keresztül az üres színpadot leste, majd az utolsó akkordok elhalkulásával gyakorlatilag egy üres színpadot tapsolt meg.
Ráadás nem volt. A főzenekar általában véve nem kommunikált a közönséggel, de ez hozzá is tartozik a kiállásukhoz. A fellépés mintegy húsz percet csúszott: a – körülbelüliként – meghirdetett 22:30-as záráshoz képest 22:50 körül fordultam el az üres színpadtól. Összességében jó koncert volt. Kicsit sajnáltam a főbandát, amiért nem volt igazán mozgás a zenéjükre, mert ők láthatóan beleadtak apait-anyait. Egyelőre az a benyomásom, hogy az új számok jobban szóltak élőben, mint a stúdióban, mindenesetre adok majd a „Starmourner”-nek egy esélyt. A koncepciója amúgy is tetszik. Remélhetőleg a következő turné alkalmával is visszajönnek. Köszönet a Dürernek a szervezésért és Erdős Júliának a fotókért!
Thasaidon / zothique.blog.hu
