ROGER WATERS - Is This The Life We Really Want? (2017)

2017. június 08. - Kovenant

rw_cover.JPG

Huszonöt évet kellett várnia annak a rajongónak, aki a hetvenes évek - és talán minden idők - legnagyobb progresszív rock bandája, a Pink Floyd fő zeneszerzőjének az újabb stúdióalbumát szerette volna végre a kezébe fogni. Június 2-án aztán megérkezett a Columbia Records gondozásában Roger Waters negyedik sorlemeze "Is This The Life We Really Want?" címmel, a brit ikon mellett végig kitartók pedig most vakarhatják a fejüket és a korong címének parafrázisával élve merenghetnek el a dalok felett: "tényleg ez az a lemez, amit igazán akartunk?"

Amikor a '80-as évek közepén Roger Waters belefáradt az egész zenekarosdiba és kvázi feloszlatta a bandáját, legnagyobb meglepetésére a maradék két tag (David Gilmour gitáros-énekes és Nick Mason dobos) a legkevésbé sem volt hajlandó búcsút mondani a fejőstehénként funkcionáló márkanévnek, sőt. Ismét beemelték a zenekarba (legalábbis formálisan) Richard Wright billentyűst, akit még Waters ebrudalt ki a csapatból a "The Wall" album felvételeinél és szépen folytatták azt, amit a hatvanas évek közepén kezdtek el.

Innentől kezdve két Pink Floyd létezett a pereskedésekkel, fenyegetésekkel és jogi eljárásokkal teletűzdelt (és a rocktörténelem legjobban dokumentált) karrierjében: Waters három szólólemezzel jelentkezett, melyek nyílegyenes folytatásai voltak az 1979-es "The Wall" konceptalbumnak, míg Gilmourék szépen lassan átvedlettek egy ártalmatlan, luxusautók reklámjába is simán beférő, felső-középosztálybeli törzsközönséggel rendelkező sztárzenekarrá. 

Rendkívül érdekes volt megfigyelni, hogy a két tábor mire jut egymás nélkül a dalszerzés terén és hiába volt a Pink Floyd aranykorszakának megkérdőjelezhetetlen vezetője Roger Waters, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a stúdióban bizony Gilmourék teljesítettek jobban. A hármójuk által készített két korong slágeresebb, de valahogy mégis izgalmasabb és érdekesebb volt, mint Waters monomániásan és egyre beszűkültebb módon egy stílusban, rendszeresen ismétlődő és fájdalmasan kiismerhető eszközkészlettel létrehozott három anyaga.

Mintha a két brigád teljesítményéből pont a másiké hiányzott volna: a hivatalos Pink Floyd dalaiból Waters hisztériája, veszélyessége és nyersesége, míg Waters lemezeiből a koncentráltság, a fegyelem és az összeszedettség. Ezt Waters is észrevehette, mert 1992-es "Amused To Death" albumát követően ráállt a múltidéző világ körüli turnék spiráljára (operalemezét most inkább hagyjuk), új szerzői produkcióval nem is jelentkezett. 

Persze az évek múlásával elérkezett a várva várt kibékülés is a kétezres évek derekán, melyet azonban nem követett semmilyen közös munka, sőt, Richard Wright halálával a Pink Floyd-történet most már hivatalosan is lezártnak tekinthető (a 2014-es "The Endless River" is inkább értelmezhető egyfajta tiszteletadásként a hatvanöt éves korában távozott billentyűs felé, mintsem rendes soralbumként). 

Aki tisztában van Roger Waters szólóalbumainak szövegvilágával, valamint évtizedek óta hangoztatott nézeteivel és politikai aktivitásával, azt nagy meglepetés most sem fogja érni. A brit dalszerző mindig is ismert volt erősen baloldali, egyenlőségpárti, vallásellenes gondolatairól, melyeknek lépten-nyomon hangot is adott. Nem hajlandó például fellépni Izraelben a palesztinokkal szembeni állami politika okán, harcosan kiáll a legkülönbözőbb csoportok jogai mellett és környezetvédelmi ügyek mentén, továbbá kíméletlenül ostorozza a világ önzését, a politika és a multinacionális cégek túlhatalmát és korrupcióját antiimperialista és antiglobalista nézőpontjából kiindulva. Teszi mindezt természetesen negyedmilliárd fontnyi vagyonával a háta mögött úgy, hogy indulatosan érvel a kapitalizmus és a pénzalapú társadalmi berendezkedés ellen. Igaz, bőkezűen támogat minden olyan kampányt és ügyet, melyet igaznak és helyesnek vél.

Ezzel természetesen nincsen semmi gond. A gond az, hogy mindez olyan mértékben szivárog be művészi teljesítményébe (azaz a dalszövegeibe), hogy az már konkrétan megöli a befogadás lehetőségét. Mintha Waters az elmúlt egy év világpolitikai történéseinek a hatására (lásd: Brexit, Trump elnökké választása) ragadott volna tollat, mintha ezek az események olyannyira felbőszítették volna, hogy egyszerűen nem tudta magában tartani indulatait. Még ez sem lenne gond, de sajnos a dalszövegek olyannyira didaktikusak, a balliberális kánont ismétlően szájbarágósak, továbbá annyi - az adott időpillanatban relevánsnak tűnő, de egy év múlva már teljesen elfeledett - aktuálpolitikai áthallást tartalmaznak, hogy egész egyszerűen rémisztő a végeredmény (Trump több interjújából és Twitter-bejegyzéséből is tartalmaz részleteket magának az elnöknek az előadásában, továbbá Waters egy palesztin költő versét is megzenésítette az új albumán). 

Mintha Bertold Brecht és Konsztantyin Szimonov irodalmi szerelemgyereke kacsintana ki a sorok közül: annyira ideológia által vezérelt itt minden, hogy tényleg ember legyen a talpán, aki végig bírja hallgatni a lemezt a dalszövegek olvasása mellett. Ráadásul az ezerszer hallott témák néha kínosan bárgyú megfogalmazásban, arcpirítóan igénytelen módon (fuck-shit-fuck-shit minden dalban, hűha!) settenkednek elő, némi cezaromániával megspékelve: de tényleg, mit kezdjünk azzal, amikor Waters egy egész dalt szentel annak, hogyha ő lett volna Isten, akkor bizony mindent jobban csinált volna már a kezdet kezdetén, a folytatásról nem is beszélve? Hol vannak a "The Dark Side Of The Moon" zseniális, többrétegű, költőien áthallásos dalszövegei? Hát bizony sehol: helyette olyan rímekkel kell beérnünk, mint a "Come on honey it's real money". 

De tegyük félre mindezt: ha a zene jó (márpedig Waters rossz lemezt sosem adott ki, jó húsz évig pedig tényleg ő volt a Pink Floyd zenei agya, ennek végeredménye pedig az egyetemes rocktörténelem aranyalbumában szerepel), akkor legfeljebb csak átmeneti - igaz, mélyen átérzett - bosszúságot okozhatnak a fentiek. De sajnos ismét csalódnunk kell, ugyanis az "Is This The Life We Really Want?" korong nem tartalmaz mást, mint az 1975 és az 1983 között kiadott négy Pink Floyd album hangmintáit, továbbá a már ismert dalok kicsit átvariált, néhol megváltoztatott verzióit.

Konkrét nóták, gitár- és zongoramenetek, énekdallamok, hangszerelési megoldások köszönnek vissza, a brit rockbanda életművét kívülről ismerők számára dalcímre pontosan megmondhatóan. Mintha valaki összekutyulta volna ennek a négy korongnak a zenei tartalmát, új szövegeket írt volna rájuk és kiadta volna ezeket egy friss alkotásként. Illetve pontosan ez is történt: csak éppen hiányzik a másik három tag teljesítménye. Gilmour gitármunkája és Wright billentyűfutamai, szintetizátorszőnyege nélkül bizony ez amolyan Tesco-gazdaságos Pink Floyd utánérzés marad, bármennyire is igyekszik Nigel Godrich producer visszavarázsolni a hetvenes évek hangzását és mágiáját.

Ez bizony pofon a javából: igaz, Waters saját magától nyúl (van honnan, lássuk be), de egyik zenei hősömtől ez a produkció szinte értelmezhetetlen. Ha ráadásul még az új Twin Peaks sorozatban is csalódnom kell, akkor 2017 felőlem elmehet az összes szent tehenével a csudába.

5/10

rw_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5812577191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Bartech 2017.06.09. 12:50:03

Én már a Gilmour féle The Endless River albumot sem értettem.
Sokáig nem hittem el hogy beérik ennyivel,erre Waters adja a másik pofont.
Azt hiszem fel kell adni a további reményeinket,ez már sohasem lesz a régi.
A Pink Floyd öröksége ettől még megmarad,ami amúgy szerintem továbbra is a legizgalmasabb,fantasztikusabb zene a földön!

Kovenant 2017.06.09. 13:10:13

@Bartech: Igen, a Pink Floyd talán minden idők legjobb rockzenekara. Függetlenül a tagok 1985 utáni teljesítményétől.

gyurma6 2017.06.10. 08:47:35

A The Endless River c. albumot felejtsük el. Egy korszak lezárult., meg amugy is már nem létezik Pink Floyd. Ami előtte volt az jó volt, bár nekem már a The Wall sem jött be, ( két szám van rajta, mondjuk azok meg szenzáciosak), túl hosszu, de itt már nagyon Waterses uralom ment. Amióta meg kivált csak ezt ismétli, engem már nem vonz.

Nebelraser 2017.06.11. 19:08:32

Tegnap voltam a mostani koncertkörútja egyik állomásán, ami összességében látványos és jó volt, de az tény, hogy a jelenlegi számai jelentették az unalmas részeket. Szerencsére csak kb. négy ilyen dalt játszott, a többi mind régi Pink Floyd volt.