Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kétségeim az új Vallenfyre kapcsán. Már a 2014-es "Splinters" album is hagyott némi kívánnivalót maga után, főleg annak fényében, hogy egy jó darabig pedzegették, hogy ez csak egy egy albumos projekt lesz nagy valószínűséggel azért, hogy a Paradise Lost gitárosa, Gregor Mackintosh méltóképpen megemlékezzen rákban elhunyt apjáról. Ez volt a 2011-es "A Fragline King", mely egy nagyon jó kis old-school death metal anyag volt, és ami külön meglepett, hogy egy minimális Paradise Lost áthallás sem volt benne. Az ezt követő album viszont már nem nyűgözött le ennyire. Nem azt mondom, hogy rossz volt, inkább nagyon az első "nagyobb, hosszabb, vágatlanabb" jellegű megismétlésének tűnt. És most megérkezett az új "Fear Those Who Fear Him", én pedig hatalmas gondban vagyok.
Az album hangulatosan indul, a Born To Decay inkább funkcionál introként, mintsem teljes értékű nyitó számként, bár erről főleg a kicsit több mint egy perce tehet. Ebből bontakozik ki a Messiah, mely egyrészt az előző dal hangulatát és agresszivitását viszi tovább, másrészt az album egyik csúcspontja. Meglehetősen tonnás tétel, ahogy az anyag leghosszabb száma, a Soldier Of Christ is. A már előzetesen bemutatott An Apathetic Grave is tele van remek pillanatokkal, ahogy a Kill All Your Masters is. Még külön említésre méltó az album vége felé előkerülő Cursed From The Womb is, melyben némi Paradise Lost hatás is felfedezhető.
Ha már szóba került a Paradise Lost: az egész albumon érzeni, hogy Gregnek inkább az a fő irányvonala. A doomos témák eléggé megszaporodtak, és ami külön furává teszi az összképet, az az, hogy mindezt gyakran mixelik kifejezett grindcore-os témákkal. Egy igazi zenei vegyesfelvágott lett az album. Waltteri Väyrynen elég sűrűn dobol kimondottan punkos ütemeket, ami valahogy mégis ráül a hol thrash-es, hol doomos, hol grindos gitárokra. Greg hangja viszont albumról albumra egyre jobb lesz, és ezt a legkomolyabban mondom. Rendben, a csávó továbbra sem egy Glen Benton vagy Corpsegrinder, viszont egyre ügyesebben dolgozik a hozott anyagból.
Idáig szinte csak dicsértem az albumot, úgyhogy most jöhet a fejmosás, csak hogy a világ egyensúlya érintetlen maradjon. A legnagyobb probléma az album hosszával van. Kerek 39 perc, ami így leírva nem tűnhet annyira katasztrofálisnak, viszont ha azt nézzük hogy 12 számból áll az album akkor már elég soványnak tűnik. A korong legrövidebb tétele a Dead World Breathes, ami 40 (!!!!) másodperc. Ezzel még nem is lenne akkora baj, de mire beütne és az ember felvenné a fonalat, addigra vége és ezzel hirtelen kiránt a kontextusból. A másik probléma, hogy nem sikerült kifejezetten kakateres dalokat írni, legalábbis nem olyanokat, melyek elsőre is egy buldózer erejével tarolnak le. Elsőre különválasztani sem egyszerű a dalokat, nekem konkrétan vagy 3 újrahallgatásra volt szükségem, mire megkaptam a teljes képet.
Végeredményben nem lett egy rossz album a "Fear Those...", csak ezek a negatívumok nagyon rányomják a a bélyegüket a produkcióra. A hangulata remek, a dalok jók, kellően sötét és erőszakos az egész, viszont nagyon nehéz elmenni a hibái felett szó nélkül. Viszont ha megbékélünk velük, akkor egy fantasztikus korongot kapunk, melyet megéri újra és újra meghallgatni. A pontszám itt legyen szimbolikus.
7/10
