GUNS N' ROSES - Prágai koncertbeszámoló

Guns N’ Roses – Prága, Letištĕ Letňani, 2017. július 4.

2017. július 15. - Vendégszerző RGY

gnr_2.jpg

A sztori mindenkinek ismerős. Amennyire mosolyogtató, avagy – vérmérséklet szerint – dühítő volt, ahogyan W. Axl Rose a mögötte álló – és folyvást cserélődő –, Guns N’ Rosesnak nevezett formáció élén hisztit hisztire halmozott, és persze legendás késéseket produkált, akkorát koppant az emberek álla, amikor először az AC/DC turnéján alakított fenomenálisat, majd Slashsel és Duff McKagannel újra összeboronálódva elindították a Not In This Lifetime elnevezésű világkörüli turnét, melynek európai felvonása május 27-én, Írországban kezdődött, és amelyen kedvenc lázadónk hasonlóképp elismerésre méltó teljesítményt hozott.

Lázadót írok, hiszen anno bármilyen dühítő késésekkel is lopta be (értsd: rugdosta ki) magát a fémszívekbe(-ből) Los Angeles vörös pacsirtája, azért valahol mégiscsak a lázadás non plus ultrája, amikor a művész végső eltartójával, a közönséggel fordul szembe, és ha innét nézzük, ez az önsorsrontó öntörvényűség sokkal hitelesebb és elgondolkodtatóbb, mint a százezredik „a dallamos részek még dallamosabbak, a kemények még keményebbek” frázis.

A történetnek voltak kellemetlen mellékzöngéi, mint például az arról szóló hírek és viták, hogy Izzy Stradlin azért maradt-e ki, mert kevesellte a gázsit, illetve Guns-e a Guns Izzy nélkül, de mindettől függetlenül a világ (egykor) legveszedelmesebb bandája a német Tigriseket állva hagyó precizitással gyalulta le a világot, nem mellesleg rekordokat döntögető bevételt kasszírozva. Hogy mi történt a háttérben, arról egy darabig nem fogunk pontosat tudni. Hasonlóképp nem tudható még, lesz-e további kifutása ennek az összeröffenésnek. A Nagy Felállás legfajsúlyosabb részének összeállása azonban, túlzás nélkül állítható, önmagában is óriási esemény, amely annak megfelelő fogadtatásban részesült.

Kis hazánk ebből a buliból kimaradt, az okokat több helyen megírták, itt most nem taglaljuk. A magyar emberek számára két kézenfekvő lehetőség adódott: Prága július 4-én, valamint Bécs július 10-én. Jómagam az előbbit választottam, és 1490 koronáért vettem rendes állójegyet. Hogy emellett mit tevékenykedtem Prágában, nem ide tartozik – nem is emlékeznék mindenre… –, két dolgot viszont érdemes megjegyezni: van olyan Burger King, ahol Budweisert csapolnak, illetve Budapesten sokkal intenzívebb kézművessör-élet habzik, mint Prágában. Maradjon mindkettő mindig így.

A cseh fővárost már napokkal korábban ellepték a G N’ R-pólós emberek, temérdek magyar szót lehetett hallani. A koncerthelyiség – tulajdonképpen egy, az esemény céljából felállított, nyílt színi aréna – Prága északkeleti, külső részén, a repülőtér mellett volt. Amikor a baráti társaságommal megérkeztünk, már elég rendesen meg volt tömve, továbbá hosszú sorok kígyóztak a sör- és kajapultoknál, és különösen a mobilvécéknél. A főbanda elé két előzenekart osztottak be: Jesse Jo Starkot és a Biffy Clyrót, melyek közül érkezésemkor épp az utóbbi dolgozta meg javában a tömeget. Kellemes heavy metalt játszottak, helyenként irritálóan híg, szirupos dallamokkal, máskor viszont kifejezetten izgalmas, kemény dallamokkal. De játszhattak volna akármit, nehéz helyzetben voltak, hiszen alig érthető, miért tettek egyáltalán előzenekart egy Guns-kaliberű attrakció elé.

Onnét nézve, ahol én álltam – eléggé hátul – az arénahelyiség csontig megtelt. A 19:15-re kiírt Guns N’ Roses mindössze néhány perc csúszással egy rövid Looney Tunes-dallamos beharangozást követően színpadra lépett, és belecsaptak az It’s So Easy-be. Jó kezdés volt, de hát egy milyen saját számmal tudott volna melléfogni ez a banda? Igazság szerint egy ilyen eseményről nehéz közönséges koncertbeszámolót írni és azon mélázni, mi volt jó, mi nem volt jó. Maga az esemény önmagában akkora jelentőséggel bír, ami ezeket a szempontokat mellékessé teszi. Hatalmas technikai bakit pedig egy ilyen banda stábja biztos, hogy nem követ el, és azért a hazai személyzettől is lehet számítani arra, hogy az eseményt a súlyának megfelelően kezelik.

Az It’s So Easy és az azt követő Mr. Brownstone alaposan feltüzelte a hangulatot, de ez azért viszonylagos állítás, mert a cseh közönség még feltüzelve sem sokkal aktívabb, pláne hátul, egy döglött halnál. A nyitó kettőst a Chinese Democracy követte, amellyel csak azért nem tudtam mit kezdeni, mert egy-két ismerkedő hallgatást leszámítva nem különösebben járattam a lemezt, ennek pedig semmi köze annak művészi értékéhez. Az biztos, hogy a koncerten bitangul szólt nem csak ez, de a „Chinese Democracy” többi dala is (Better, This I Love, Sorry), úgyhogy azt kell, hogy mondjam, ez az album abszolút megfért a klasszikusok mellett a műsorban.

A Chinese Democracy után visszatértünk az „Appetite for Destruction”-höz: rövid gitárnyekergetést követően megkaptuk a választ a kérdésre, hol a halálban is vagyunk – naná, hogy a dzsungelben, bébi –, és rögvest felzendült a banda 1987-es klasszikusának egyik leghúzósabb tétele. A Welcome to the Jungle a koncert azon kevés dalai közé tartozott, amelyek előtt Axl verbálisan kommunikált a közönséggel. Ilyen volt még a csodálatosan megdörrenő Coma, amelyhez a bandatagok bemutatkozását igazították, valamint a Used to Love Her, amelyet az énekes az emberi kapcsolatokról szóló, „mélyre ásós” dalként jellemzett – és milyen találóan. Ezeken kívül egy-két alkalmat és persze a végső köszönetnyilvánítást leszámítva nem volt nagy dumálás. Szerintem nem is hiányzott, a G N’ R dalai beszélnek önmagukért bárki helyett.

Ahogy a közönséggel, úgy egymással sem sűrűn kommunikáltak a tagok sem verbálisan, sem nonverbálisan. Nem voltak nagy egymás mellett pózolások, sokatmondó összekacsintások. Az egyik kivételes ilyen eset az volt, amikor Axl a Rocket Queennek annál a soránál, hogy „I see you standin’ / Standin’ on your own”, vigyorogva megveregette a bús magányban billentyűző Dizzy Reed vállát. Általánosságban viszont a tagok inkább individuumként játszottak, valahogy nem sütött a színpadról az a „zenekaros” fíling. Mindemellett szépen belakták a színpadot, lassan, de folyamatosan mozogtak fel-alá.

A hangzással a koncert elejétől a végéig nem tapasztaltam problémát, minden szólt, ahogy kell, még olyan hátul is, mint ahol én álltam. Ami külön kedves volt a szívemnek, az az, hogy Duff bőgője is megkapta a megfelelő hangosítást, így gyönyörűen kivehető volt a ritmusjátéka. Természetesen a turné kulcskérdése az, hogy Axl hangja milyen állapotban van. Erről megoszlanak a vélemények, az én meglátásom szerint itt kiváló formában volt az énekes. A magasabb hangok nem igazán mentek, de ezt betudtam a kornak. Egyébként valakik ámulatra méltóan összekapták a fickót.

Néhány szó még a tagságról. Mondani sem kell, hogy az Axl-Slash-Duff trió állt az egész megmozdulás középpontjában. Ne feledkezzünk meg azonban a többiekről sem! Dizzy Reednek már csak azért is kijár a tisztelet, mert Axl után a legtöbb időt ő töltötte a Guns N’ Roses-ban egyhuzamban. Frank Ferrer dobjátékával szemben semmi kifogásom nem volt, bár természetesen nem olyan kifinomult a játéka, mint Adleré. Richard Fortus tulajdonképpen „régi” tag, pedig a klasszikus albumokhoz semmi köze. Ez sem gitárjátékának minőségét, sem lelkesedését nem csorbította. Minden tekintetben passzolt a „régiekhez”. Melissa Reese kakukktojásnak tűnhet, de csak addig, amíg az ember nem hallja élőben, hogy vokálozásával milyen szépen kiegészíti a dalokat. Látszólagos háttérszerepe ellenére – talán őt láthattuk legkevesebbszer a kivetítőkön – szervesen hozzájárult a koncertélmény teljességéhez.

Ami összességében a dallistát illeti, totálisan kiszámítható slágercsokor, ezen aligha kell meglepődni. Megvolt a You Could Be Mine, a November Rain, a Don’t Cry (természetesen a „Use Your Illusion I”-es változat), leadták a megkerülhetetlen Sweet Child O’ Mine-t és Paradise City-t. A leghatalmasabb ováció talán ez utóbbi kettőt fogadta, melyek közül a Paradise City a koncert zárótétele is volt. Akadtak feldolgozások is (itt nyilván nem a gyakorlatilag saját Guns N’ Roses-dalokká avanzsált Live and Let Die-ra vagy Knockin’ on Heaven’s Doorra gondolok). A Black Hole Sun apropóját nem kell magyarázni, egyébként nagyon szépen szólt. A legnagyobbat viszont ebből a körből az AC/DC Whole Lotta Rosie-ja ütötte, amely alatt Axl korához és aktivitásához képest egészen megőrült, öröm volt nézni. Tényleg, talán ez volt az egyik legkirobbanóbban vidám pillanata az egész bulinak, legalábbis nekem fülig érő vigyort csalt az arcomra, pedig az AC/DC, teljesítményük minden tisztelete mellett, sosem állt igazán közel hozzám. Azért aktualitás ide, vidámság oda, az embernek kicsit elszorul a szíve, ha belegondol, hogy ezt a játékidőt olyan saját nótákkal is kitölthették volna, mint a Reckless Life, a Right Next Door to Hell, a Get in the Ring, avagy a Shotgun Blues, és persze bárki fel tudna sorolni egy rakás számot, amelyek lazán megállják a helyüket a mindenki által ismert slágerek mellett. De ha már feldolgozás: mekkorát szólt volna már egy Mama Kin vagy egy New Rose!

A Guns N’ Roses nem tréfált: bő három órás koncertszettet kaptunk az arcunkba. A ráadás a Sorryval kezdődött, bár én nem érzékeltem a „főműsor” és a ráadás közötti váltást. Kalapemelés minden tagnak, akik ezt végigtolták. A műsor csúcspontja a rendkívül mély érzéssel előadott Estranged volt, a mindig szép Civil War, a morbid humorú, ezért a zenekar „piszkosabb” oldalát mutató Used to Love Her, a szédületeset robbantó Whole Lotta Rosie és a zseniális Nightrain, amely alatt nem győztem önkívületben visongani, hogy „Loaded like a freight train / Flying like an aeroplane / Speeding like a space brain one more time tonight”. Azt hiszem, többé nem tudok ugyanúgy gondolni ez utóbbi számra, pedig eddig is az egyik kedvencem volt az „Appetite”-ról. A telefonom szerint 22:23-kor vonult le a banda végleg a színpadról. A korai kezdés miatti világosság és az arénajelleg elvett valamit a hangulatból, de ez legyen a legkevesebb. Élőben látni a kemény zenék világának egyik legikonikusabb, legjelentősebb bandáját – erre a gondolatra körülbelül másfél-két éve is legfeljebb felröhögtünk volna, arra meg aztán pláne, hogy Axl Rose pontosan kezd egy koncertet. Mégis megértük.

Ezen a koncerten a banda kicsit sótlanul játszott – de őszintén szólva ez a legkevésbé sem érdekel. Az ilyesmi itt jelentőségét veszti. A Guns N’ Roses milliomod magammal együtt úttörő szerepet játszott abban, hogy a metál felé fordultam, a Not In This Lifetime turnéra való óriási érdeklődés pedig híven tükrözi a banda jelentőségét még bő két évtized csaknem teljes tétlenség után is. Felröppentek szóbeszédek új lemez aktualitásáról, terveiről. Hogy ebből igaz-e valami, fogalmam sincs. Ha csak annyi történt, hogy néhány őstag némi pénztárcaduzzasztás céljából összeröffent egy turné erejéig, már azzal is jól járt mindenki, aki akár csak egy koncerten is jelen volt. Juhúúú!!!

Setlist (a sorrend nem biztos): It’s So Easy, Mr. Brownstone, Chinese Democracy, Welcome to the Jungle, Double Talkin’ Jive, Better, Estranged, Live and Let Die (Wings), Rocket Queen, You Could Be Mine, Attitude (Misfits), This I Love, Civil War, Yesterdays, Coma, Speak Softly Love (Nino Rota), Sweet Child O’ Mine, Used to Love Her, My Michelle, Wish You Were Here (Pink Floyd) gitárszóló-duettként, November Rain, Black Hole Sun (Soundgarden), Knockin’ on Heaven’s Door (Bob Dylan), Nightrain, Sorry, Patience, Whole Lotta Rosie (AC/DC), Don’t Cry, The Seeker (The Who), Paradise City.

Thasaidon, zothique.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4512666231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.