THE HAUNTED - Strength In Numbers (2017)

2017. augusztus 25. - Dan696

cover_4.jpg

Mindig élmény elmerülni a svédek metaltudományában. Tény, kedvenc csapataim mind Svédországból valóak, és - ugyan minimális elfogultsággal - az ottani extrém metal színtér véleményem szerint az egyik, ha nem a legfrappánsabb. Most tök egyszerű lenne olyan csapatokkal dobálózni, mint a Hypocrisy vagy a Marduk, de akár említhetném a göteborgi színteret is, egyszerűen évek óta nem hallottam onnan rossz anyagot. Emiatt kimondottan lelkes kíváncsisággal ültem neki a The Haunted új anyagának. Kérem, le lettem tarolva. 

Maga a The Haunted egy nem túlzottan régóta létező csapat, konkrétan '96 óta túrnak, és bár első albumuk, a barátian csak "The Haunted" névre keresztelt anyag elég mérsékelt sikereket ért el, már az alapján érezni lehetett, hogy ezek a srácok tudnak valamit. Számomra az etalon a 2006-os " The Dead Eye " marad, viszont az új anyag már az első két hangnál feladja a leckét. 

Szolid akusztikus nyitány után egy kifejezetten szépen kidolgozott szólót kapunk a Fill The Darkness With Black képében, itt egy kicsit Kreator utánérzésem volt, de egyáltalán nem vészes. Ezután elszabadul a pusztítás, a Brute Force tényleg nyers, brutális erővel támad, és ez később sem változik, ilyen téren még a címadó jeleskedik, illetve az album vége felé előkerülő The Fall (bár annak melodikus részei egy egészen egyedi ízt adnak az egésznek), de a Spark című tétel is egészen maróra sikerült. 

Érdekes amúgy a hangulat, amit az album áraszt magából. Sikerült megtalálni azt a határmezsgyét, ahol a kíméletlen death metal és a hardcore kényelmesen össze tud olvadni. Emiatt egy elég érdekes fúzió jön létre, de ez olyannyira működik, hogy az ember sokadjára is visszatér hozzá. 

Ami a produkciót illeti, Ola Englund és Patrik Jensen példásan pengetnek, még ha néha nagyon Lamb Of God-osan is. Ja igen, ez majdnem kimaradt, az egész mint hangzásban, mint riffekben nagyon Rady Blythe-ékra emlékeztet. Ez nem zavaró, csak feltűnő. Ha ezt nem nézzük, akkor viszont tényleg fantasztikus, amit a srácok nyomnak, kiemelném a Preachers Of Death végén hallható szólót, egyszerűen fület gyönyörködtető. 

Adrian Erlandsson dobolása is teljesen hibátlan, de ez nem is lehet véletlen, a srác már az At The Gates-ben már egyszer bizonyított egy akkorát, mint egy ház (leginkább a záró Monuments tétel feltűnően erőteljes dobjátéka zseniális). Ebbe a körbe csatlakozik Jonas Björler, aki már szintén megmutatta az At The Gates-ben, hogy a basszer nem csak dísznek van rajta. Adriannal karöltve olyan talapzatot biztosítanak a zenének, hogy az ég leszakad. Ami Marco Aro üvöltését illeti, az is kellőképpen erős, jól hozza a kötelezőt. Talán néha kicsit keveset szerepel, de ez is inkább csak szőrszálhasogatás.

Most lehet azon vitatkozni, hogy amit hallunk az nem túl eredeti, se nem túl terjedelmes (38 perc, egy nagy bevásárlás alatt kényelmesen végig tudod hallgatni), de vitán felül az egyik legjobb album, amit idén hallottam. Zsenilás dalok vannak felsorakoztatva ebben a kevesebb mint 40 percben, amit még biztos előfogok venni. Ha ilyen anyagokat hoz az őszi szezon, akkor sokunk számára fog eljönni a paradicsom. 

10/10

press_photos_03.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2412770068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.