Mintha nagyon lassan, de lecsengőben lenne az utóbbi két-három év legnagyobb hatású és messze legnépszerűbb metaltrendje, a post-rock/post-metal hullám. Természetesen még ma is tucatjával alakulnak az ebben az alstílusban alkotni szándékozó bandák, de mintha az újdonság ereje kifulladt volna. Nem rossz dolog ez: tisztul a színtér és a valóban arra érdemesek maradnak fenn hosszabb távon. Mint például a svéd Antarktis, melynek bemutatkozó albuma "Ildlaante" címmel jelent meg október 6-án az Agonia Records gondozásában.
Bár a zenekar neve talán teljesen ismeretlenül csenghet a számunkra, a tagok korántsem kezdők: Björn Pettersson és Tobias Netzell gitárosok az In Mourning zenészei, akik pár évvel ezelőtt kezdték el projektjüket olyan riffekkel és dalokkal, melyek nem fértek volna bele az anyabanda zenei világába (az In Mourning szenzációs tavalyi albumáról ITT olvashatod lemezkritikánkat). Hozzájuk csatlakozott Daniel Jansson (Ikhon) énekes/basszusgitáros és Jonas Martinsson (Me The Tiger, Necrosavant) dobos 2013-ban és így vált teljessé a felállás.
Egy bemutatkozó EP megjelentetése következett, aztán fesztiválkörök, kisebb klubturnék, és a kezdetben csak hobbiprojektnek indult zenélés lassan kezdett komolyabbá válni. 2017 elején jött a szerződéskötés az Agonia Records kiadóval, most pedig meg is érkezett az ötvennégy perces, mindösszesen hat tételt tartalmazó korong, melyből bizony azonnal egyértelművé válik, hogy az Antarktis nem a rádióbarát, slágeres, háromperces dalokban hisz.
Az ilyen stúdióprojektek esetén, amikor az anyazenekar két dalszerzője és meghatározó tagja indít el valami újat és mást, mindig felvetődik a kérdés, hogy mennyire is fog különbözni a végeredmény az eredeti produkciótól. Az ember nem tud kibújni a bőréből: hiába indul el egy másik koncepció alapján, a tapasztalatai, a kedvenc zenei fordulatai úton-útfélen visszaköszönnek. Nincs ez másként az Antarktis esetében sem, de azért a két gitárosnak mégis sikerült egy másik hátteret felfestenie erre a vászonra.
Az In Mourning alapvetően egy dallamos death metal/doom banda, mely egyre többször és merészebben emel be dalaiba post-metal elemeket, elszállásokat. Nos, az Antarktis pontosan megfordítja ezt a receptet: alapvetően az akkordbontogatós, szellősen riffelős, utaztatós post-metal területén alkot, azonban szívesen futtatja ki a szerzeményeit durva, arcbaszállós, szinte death metalt vagy hardcore-t idéző csúcspontokba, de csak és kizárólag akkor, ha az kompozíciós szempontból indokolt.
A post-rock/post-metal kiadványok esetén a legnagyobb veszély, mely a hallgatóra leselkedik, az az unalom. Számtalan ilyen zenekar egyazon riff halálig történő ismétlésével vagy éppen a depresszív életérzést tükröző (és szintén igencsak repetitív) üvöltözéssel kívánja elérni az érzelmi hatást, nem pedig a dalszerzői színvonal emelésével. Nos, az Antarktis egészen zseniális módon építkezik: hiába nyolc-tízperces tételekkel van dolgunk, egy másodpercig sem fogunk ásítozni a korong végighallgatása során, mert rengeteg témaváltással és érdekes zenei megoldással zsúfolták tele a dalokat, ráadásul a dallamaik azonnal a fülünkbe ragadnak.
Az album csúcsa számomra az anyag közepén található Notes From Underground című szörnyeteg: sajnos a szövegekhez nem jutottam hozzá, de ha le kéne írnom a nemzetközi (vagy akár) hazai underground bandák berkein belül uralkodó hangulatot és általános életérzést, ennél jobb zenei aláfestést találni sem tudnék.
A svédek olyan biztos kézzel vezetik a hallgatót végig azon az érzelmi vonalon, melyet minden egyes nótában megteszünk, hogy az párját ritkítja. Nagyon sokszor leírtam már, hogy az érzelmi csúcsponthoz történő eljutásnak szervesnek kell lennie, azaz a csúcsponthoz el kell jutni, azt kompozíciós eszközökkel, organikus módon kell elérni, nem pedig klisékkel, giccses elemekkel ráerőltetni a befogadóra. Az Antarktis pontosan ezt teszi: tökéletes példa erre a záró, szinte mini-operaként is felfogható, tudatosan két részre bontott Cape Meteor, melynek első tétele a nyersebb, metalosabb, míg a másodikban a korong egyfajta nyugvópontra jut.
Külön meg kell említeni a lemez hangzását: valami elképesztő módon szólnak a gitárok, de a dob is csodálatosan tisztán, de korántsem súly nélkül dolgozik a háttérben. Amikor pedig megdörrennek a keményebb, metalosabb riffek, akkor bizony mi is együtt mozdulunk a dalokkal, mert a húzás azonnal magával ragad minket. A keverés és maszterelés Karl Daniel Lidén munkáját dicséri (meg fogom jegyezni a nevét, mert tényleg régen hallottam ennyire jól és koncepciózusan megszólaló korongot).
Nagyon betalált tehát nálam az Antarktis bemutatkozása: nyakunkon az ősz, a szürkeség, a borongós-esős időjárás meg a hideg, azaz eljött az "Ildlaante" ideje. Nem hiszem, hogy ebben a stílusban lesz erősebb anyag még az idén, az év végi listánkon bérelt helyük van a svédeknek, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kiadványt.
9,5/10
