Az osztrák Belphegor nekem mindig is egy olyan érdekes színfoltja volt az európai metal felhozatalnak, melynél valahogy soha nem találkoztam hibás lépéssel. Ez most fellengzősen hangozhat, viszont hogyha megnézzük, hogy nagyjából 2-3 év telik el két album között, és csak nagyon ritkán jelenik meg egymás után követő két évben új anyag, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy odafigyelnek arra, hogy mi kerül ki a kezük közül. Talán még a leggyengébb albumuk a '97-es "Blutsabbath" volt, de az is csak a fantasztikus debütáló lemez, a "The Last Supper" árnyékában tűnik halványabbnak. 

Sőt, a "Pestapokalypse VI" / "Bondage Goat Zombie" páros óta albumról albumra egyre kegyetlenebb, egyre durvább, és egyre kidolgozottabb anyagokat hoznak ki. Nekem nem egy itt figyel a polcomon, és egy pillanatig nem bántam meg a kiadott pénzt. A 2014-es "Conjuring The Dead" egy olyan korong volt, melyet - írd és mondd - karcosra hallgattam, és már elődje, a 2011-es "Blood Magick Necromance" is nagyon közel áll hozzá, úgyhogy amikor meghallottam, hogy jön az új album, akkor teljesen ráfókuszáltam minden beérkező hírre, előzetesre, új dalra. És most itt van előttem a "Totenritual" és nem tudom megunni!

Amivel kezdeném, az ugyan apróság, és csak hangulatfokozás, de nagyon örültem neki, hogy a legtöbb dal elején van valami kis bevezető idézet, vagy jelenet: nem nélkülözhetetlenek, de én szeretni szoktam ezeket az kis szösszeneteket. 

A pusztítást a megklipesített Baphomet kezdi, nem kicsit nagy lendülettel. Bár elsőre olyannak tűnik a szám, hogy gyakorlatilag az utóbbi 2-3 albumról bármelyikre felkerülhetett volna, az igazság az, hogy egy ilyen lényegre törő dalnak most jött el az ideje. Egy ügyes ingázás a bevett black metal világ és a legutóbbi lemeznél felvett, kicsit amerikaias death metal túrás között. Ez érvényes a The Devil's Son tételre is, mely olyan ügyesen adagolja a feszültséget, hogy az ember szívesen újra és újra vissza tekeri. 

Az album egyik címadójaként funkcionáló Totenkult - Exegesis Of Deterioration ugyan nem egy új szám, hiszen 2015-ben már bemutatták, de a kibővített, kicsit átformált végleges verzió is hatalmas lyukat üt az emberbe. Azért mondom, hogy egyik, mert az albumot záró Totenritual is annak számít, bár hasonlóan az előző albumot záró Pactum in Aeternum-hoz, ez is inkább csak egy kis szösszenet. Személyes kedvenceim a Spell Of Reflection és az Embracing A Star. Mindkét tétel az ultrasúlyos Beplhegor dalok sorát gyarapítja. 

Az új onnan leigazolt dobos, Simon "BloodHammer" Schilling a Nargaroth soraiból lehet ismerős és ami jó volt a németeknek, az az osztrákoknak is tökéletes. Nagyon erős témákat üt, főleg a Black Dragon tétel alatt. Serpenth szokásához híven bivaly basszus alapokat szolgáltat, megfelelő hangcuccal el tudom képzelni, hogy házak dőlnek romba tőle. Nem mellesleg háttérvokáljai is remekül szuperálnak. Kicsit olyan érzése van tőle az embernek, mintha valami szarvas borzalom visítana bele az arcába.

Az élharcos Helmuth bombaformában van. A beígért "minden eddiginél durvább, eddig sehol nem hallott, brutálisan mélyre hangolt ritmusgitárok" témában igazat adok neki. Részben. A Belphegor még mindig nem Meshuggah, viszont önmagukhoz képest most tényleg nagyobb hangsúlyt fektettek a hangzásra, és ezt hallani is rendesen. És ha már Helmuth-nál tartunk: hörgései még mindig embertelenek, viszont kiemelném, hogy szövegileg mintha visszavett volna az obszcén, helyenként meglehetősen perverz önmagából. Ez egy időben a banda sajátja volt, pláne mert nem volt öncélú. Ez nem hiba, csak feltűnt. 

Az új Belphegor jött, látott, és letarolt mindent. Bár az album hossza sajnos nincs 45 perc, azért a vele töltött idő biztosan nem relaxációs félórák aláfestő zenéjévé fogja varázsolni. Agresszív, dühös, gonosz atmoszférájú és nagyon változatos anyag lett a "Totenritual", melyet - ha kedveled a műfajt - akkor kötelező végighallgatnod, a rákattanás garantált!

9/10