2010 elején Jesper Strömblad, a göteborgi dallamos death metal színtér egyik létrehozója bejelentette távozását saját csapatából. Az In Flames arca és kreatív alapembere volt ő, gitárjának megszólalása és zseniális riffjei kilométerekről felismerhetőek. A svéd melo-death csapat 2002-es "Reroute To Remain" című albumával kezdte el megváltoztatni saját zenei világát, mely Strömblad távozását követően teljesedett ki. Joggal gondolhattuk tehát, amikor idén év elején kedvenc viking gitármágusunk bejelentette a Cyhra elnevezésű szupergroupjának megalapítását, hogy most visszatér a varázslat, azaz fejest ugrunk az ikergitáros melódiák barátságosan hívogató világába.
Be kell vallanom, hogy a kilencvenes évek második felének, a kétezres évek elejének időszakában a legkedvesebb bandám az In Flames volt. A stílusváltásukat követően is tudom értékelni azt, amit csinálnak, csak éppen már egyáltalán nem hoz lázba a dolog. Hol van a mai teljesítményükből a "Whoracle" vagy a "The Jester Race" borzongató zsenialitása és atmoszférája? A svédek előadásában akkoriban még egy Depeche Mode nóta is úgy szólalt meg, hogy az ember hátrahőkölt tőle.
Strömblad saját bevallása szerint depressziója, alkoholizmusa és egyéb függőségei miatt lépett ki az általa megálmodott és létrehozott zenekarból és azóta nem is nagyon hallottunk felőle (a rövid életű és különösebb visszhang nélkül feloszlott The Resistance nevű régisulis death metal formációt kivéve). Éppen ezért robbant nagyot bejelentése ez év elején, miszerint az Amaranthe volt énekesével, Jake E-vel, valamint az In Flames-ből frissen távozott veterán basszusgitárossal, Peter Iwers-szel és az Annihilator, no meg a Luca Turilli's Rhapsody soraiból ismert dobossal, Alex Landenburggal közösen megalapítják a Cyhra elnevezésű dallamos modern metal brigádot.
Október 20-án jelenik meg tehát a zenekar bemutatkozása "Letters To Myself" címmel a Spinefarm Records gondozásában és hát eléggé izgalmasan hangzott elsőre is a dolog: az, hogy a klasszikus In Flames-felállás kétötöde ott feszít a promóképeken, eléggé biztos támpontot nyújtott a produkció számára. Nos, ha valaki ez alapján azt gondolta, hogy egyfajta modernizált "Colony" vagy "Clayman" korszakbeli dallamos death metalt kapunk, azt bizony rettenetes csalódás fogja érni.
Az Amaranthe jelenlétét a metalszíntér legnagyobb rákfenéjének és legpusztítóbb giccsének tartottam mindig is és egész egyszerűen nem értem, hogy - a barátságon kívül - mi hozta össze zeneileg vajon a két főszereplőt. Strömblad alapvetően extrém metal zenéje és Jake E popos világa a spektrum két átellenes oldalán helyezkedik el és jelen esetben az ellentétek vonzzák egymást klisés kiszólása teljes mértékben hamisnak bizonyul.
Tartsanak vaskalapos, konzervatív módra besavanyodott, régimódi metalrajongónak, de a kései korszakos Linkin Park, illetve Amaranthe ragadósan csöpögős refrénjei egész egyszerűen sehogy sem illenek össze Strömblad eszementen jó riffjeivel, ráadásul Jake E hangja köszönőviszonyban sincs a metal alapbeállítódásával, egész egyszerűen esztétikailag nem passzolnak.
Pedig milyen jól indul minden! A Karma című tétel (bár a modernnek szánt, dance popot idéző sampleres prüntyögés idejekorán veszélyt jelez!) kezdőriffje jobb, mint amit az In Flames körülbelül 2006 óta összesen írt. Csak aztán sajnos érkeznek azok az énekdallamok és az az énekstílus, no meg a szerencsére sosem domináns, de pontosan zavaró mértékben jelen levő hangszerelési megközelítés (folyamatosan zakatoló elektronika, effektek, stb.), melyek számomra tönkrevágják a legjobb gitártémákat is.
Természetesen sok pozitívumot is el lehet mondani a lemezről: a Heartrage kiváló, tényleg fülbemászó refrénnel bír, a Here To Save You, a Letter To Myself, a Black Wings remek nóták, melyeket még a fentebb leírtak sem tudnak elrontani. Ha ez a szemlélet lett volna az uralkodó a korongon, akkor most egy nagyon erős, szinte hibátlan debütalbumról beszélhetnénk, melybe beleférne az is, hogy Strömblad zenei aranykorszakához képest jelentősen megváltozott a közízlés vagy akár az ő gondolkodásmódja is.
Csakhogy egy bő háromnegyed órás, tizenkét tételes anyagról van szó, melyen bőven többségben vannak azok a szerzemények, melyekben nagyítóval (illetve inkább sztetoszkóppal) kell keresni egyáltalán a gitárokat, illetve ha vannak, akkor azok csak teljesen a háttérben, hangzássűrítő eszközként szerepelnek (ilyen a Dark Clarity és a Rescue Ride). Nem is beszélve azokról a dalokról, melyek egy az egyben megfeleltethetőek a mai modern popzenének mind hangszerelésüket, mind pedig dallamvilágukat és koncepciójukat tekintve (Inside A Lullaby, Dead To Me, Closure).
Nem arról van szó, hogy az ellen lenne kifogásom, ha valami változik: az a furcsa, ha hirtelen, minden átmenet nélkül valami száznyolcvan fokkal fordul egyet, mintegy zenei hátraarcot csinál és ezzel visszamenőlegesen teszi idézőjeles zárójelbe korábbi teljesítményét is. Ezt a fajta metal/pop crossover zenét pontosan Strömblad múltját ismerve fogadhatjuk el nehezen.
Természetesen a dallamérzékenységet, a tehetséget, profi megszólalást és produkciót, no meg Strömblad riffjeit (melyekbe már a lemezen is besegített Euge Valovirta /ex-Shining/ finn gitáros, aki azóta hivatalosan is a zenekar ötödik tagjává vált) nem lehet elvitatni: én az induló koncepciót érzem elhibázottnak, mert a dallamokban ott rejlik egy igazán jó metalalbum lehetősége, melyet már sosem fogunk megismerni.
7/10
