APOTELESMA - Timewrought Kings (2017)

2017. október 22. - Kovenant

apotelesma_cover.jpg

A holland Apotelesma bemutatkozó anyagának címét talán időrágta királyokként lehetne lefordítani: a "Timewrought Kings" a Solitude Productions gondozásában érkezik október 27-én. A kiadóról valószínűleg a bennfentesek már be is tudják lőni a csapat stílusát: igen, death/doom hibridről van szó, a dallamosabb, de igencsak nyomorúságosan hömpölygő, vánszorgó fajtáról. Szerencsére a zenekarnak sikerült (az adott zenei keretek között) meglepően változatos hatásokat, eszközöket is bevetnie, habár az anyag nem mentes a gyermekbetegségektől sem.

Az ötfős banda még 2012-ben alakult meg Utrechtben Monuments néven, de hamar lecserélték ezt az érdekesebben és misztikusabban hangzó latin Apotelesma elnevezésre. A szó a csillagok hatását jelenti az ember végzetére, sorsára: a hollandok szövegvilága a természettel, az emberi faj bukásával, hibáival, no meg egészséges adag ezotériával foglalkozik. Bevallom, amikor elolvastam a promószöveget és a stílusmeghatározást, azonnal egy tucatbandára asszociáltam, amely tucatstílusban írja "nem érünk semmit, az emberi faj haldoklik, adjuk át a földet az állatoknak meg a növényeknek" típusú, általában megcsömörlött, életközepi válságba jutott negyvenesek vagy mélyen átérzett világfájdalommal teli kamaszok által kultivált szövegeit. 

Aztán ahogy többször is átrágtam magam az ötvenhárom perces, a középrészen feltűnő rövid, hangulatos instrumentális átkötést nem számítva mindösszesen négy tételt tartalmazó albumon, alaposan megváltozott a véleményem. A zenekarnak sikerült egy egészen érdekes elegyét kialakítania a funeral doom, a death metal és (igaz, hogy csak árnyalatnyi értelemben, de) post-black metal stílusoknak, mely tele van melankolikus, de mégis csodaszép dallamokkal.

Az Apotelesma ráadásul kifejezetten komplex (ha nem lenne könnyen félreértelmezhető, akár azt is mondhatnám, hogy progresszív) dalszerkezetekkel operál, ehhez elég meghallgatnunk az Our Blooming Essence című tételt, mely monstre (majd' tizenöt perces) játékidejének dacára kifejezetten érdekes hangulati és tempóváltásokat tartalmaz és egy pillanatra sem válik monotonná vagy unalmassá.

A záró Remnants című dalban pedig az Apotelesma megmutatja, hogy kompozíció terén hogyan kell csúcsra járatni az érzelmi mondanivalót, ráadásul egy egyenesvonalú, fokozatosan dinamizálódó tétellel van dolgunk. Itt talán a legerősebb a post-black metal hangulat, a tremolós riffmunka, illetve az ének terén is. Apropó, ének: Mitch van Meurs frontember kegyetlenül eltalált, pincemély hörgését jól ellenpontozza igen ritkán, de annál hatásosabban elővett és kifejezetten kellemes tiszta vokálja. 

Szólókat - a stílus okán - nem nagyon kapunk, hanem a riffelés mellett-alatt pusztán dallamvezetésre vagy kiegészítésre szorítkozik a gitár. A riffek is ötletesek: néha egészen meglepőek tudnak lenni a szinte deathcore mélységekbe vagy hangolásba lekúszó, elnyújtott dallammenetek, melyek némi modern ízt is kölcsönöznek az egyébként igencsak konzervatív, hagyománytisztelő anyagba. 

Ejtsünk néhány szót a bevezetőben is említett gyermekbetegségekről! Teljesen feleslegesnek és egy kicsit illúziórombolónak is tartom a stílusban előszeretettel és klisés módon használt, fájdalmasan, drámai hangon előadott szöveges narrációt, melyeknél már csak a Coelho-szintű mondanivaló lehet fájdalmasabb. Ezekkel - gondolom - drámai hatást akar elérni az adott zenekar, de a drámai hatást a zenével és a kompozíciós eszközökkel kell elérni, nem megbicsaklott hangon elmondott életbölcsességekkel.

A másik gyenge pontként a hangzást említeném meg, de ez nem lenne méltányos egy, a színtérre éppen belépő zenekarral szemben. Nem arról van szó, hogy vállalhatatlanul rosszul szól az anyag vagy gátolná a zenei tartalom befogadását (korántsem), hanem pusztán arról, hogy a dobok hangzása (különösen az éles, csikorgó cineké, de a kattogó lábdobé is) egy idő után kezdett fejfájást okozni. Remélem, hogy a bemutatkozás sikere talán lehetőséget nyújt a második soralbum hangzásbeli finomítására.

Összességében ez tehát egy igen kellemes, érett, az adott stílus (doom/death metal) keretein belül kifejezetten változatosnak és összetettnek nevezhető debütalbum. Nem baráti sörözések-borozások aláfestőzenéje, a világot sem váltja meg újításaival, hanem egyszerűen csak jó hallgatnivaló.  

8/10

apotelesma_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7913048368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Slepy 2017.10.22. 18:36:00

Az egy perces szép kis csendes intro után ahogy berobban az a hörgés...! :O