Érdekes, de egyben reményekre is okot adó fejlemény, hogy szűk két éven belül immár a harmadik magyar underground rockzenekar jelenteti meg albumát a finn Inverse Records gondozásában: az Angertea (lemezkritika ITT) és a Guruzsmás (lemezkritika ITT) után most a debreceni Ghost Toast jelentkezett harmadik korongjával "Out Of This World" címmel június 7-én. Mindhárom csapat olyan zenét játszik, mely Magyarországon - valljuk be - tömegigényekre nem igazán számíthat, így logikusnak tűnik a szélesebb és beágyazottabb nemzetközi kapcsolatokkal bíró külföldi kiadó igénybevétele.

A 2008-ban alakult négyfős csapat instrumentális, kísérleti progresszív rockzenét játszik saját definíciója szerint, azaz a tagok igencsak kemény fába vágták a fejszéjüket: rendkívül szűk réteg az, mely hajlandó és ideje is van elmélyedni egy-egy hatvanperces hangszeres produkcióban. Leginkább ilyen a progresszív rock/metal (jórészt maga is zenész-gitáros) közege, illetve külön színtér a chill-out/ambient háttérzenék/lejátszási listák szcénája. A Ghost Toast albumának meghallgatása után azt éreztem, mintha a debreceni zenekar pontosan e két, egymástól fényévekre levő univerzum figyelmét akarta volna egyszerre megragadni.

A lemezcím, a borító és a csapat által megküldött promóciós anyag is egyértelműen jelzi a dalok célját: kiragadni a hallgatóját a mindennapi élet taposómalmából, labirintusából és átemelni őt egy olyan fantáziavilágba, mely elringat, új érzéseket és gondolatokat fakaszt, ha tetszik, elmenekít a gondok elől.

A Ghost Toast zenéje több elemből építkezik: egyrészt ott van a Tool modern felfogású, kemény, egyedi riffelése, aztán a világzene jellemzően egzotikus népek autentikus népzenéjéből és modern popzenei hangszereléséből összegyúrt elegye, harmadrészben pedig az ambient egyfajta álomvilágszerű, sampleres, szöveges idézetekkel bőven megszórt, szintetizátoros koncepciója. Ehhez társul a tagok tökéletes hangszeres felkészültsége és a szolnoki Denevér Stúdió főnökének, Cserfalvi Zoltánnak a kiváló keverési, maszterelési munkája, így a hangzásra nem lehet panaszunk.

Kilenc tételt kapunk majd' egy órában: a dalok mindegyike konkrétan filmekhez vagy mitológiai témákhoz kapcsolódik, az egyikre a vonatkozó moziból vagy tévésorozatból beszúrt beszédek és idézetek, az utóbbira pedig általában a már említett világzenei dallamok utalnak. Sajnos pontosan itt érzem a korong két gyenge pontját is.

A világzene véleményem szerint az elmúlt harminc év legpusztítóbb, de számomra leginkább tolerálhatatlan fejleménye. A népzene kortárs popzenébe történő beemelését a legolcsóbb és egyben a leggiccsesebb módon oldja meg: valódi népzenei elemeket az általában sablonos, ezerszer hallott és furcsa módon mindenki által másolt alapokra helyez, azokat ahhoz illeszkedően, gyakran otrombán vágja össze (talán mindenki emlékszik még a francia Deep Forest kilencvenes évekbeli borzalmas, minimum purgatóriumba kerülést érdemlő rettenetére, melyet Sebestyén Márta csodálatos énekének idióta besamplerezésével és a magyar népdalok infantilis összevágásával követtek el).

Nos, ez a recept egy jottányit sem változott azóta és a világzene azt érte el, hogy a világ gyönyörű sokszínűségét saját példájával megjelenítő ezernyi nemzet népzenéjét egy giccses masszává gyúrta össze, melyben a maszáj, az arab, a szlovák, a thaiföldi vagy éppen a perui népzene pontosan ugyanúgy szól és nyugodtan helyettesíthetőek lennének akár madárzajjal vagy egyéb természeti jelenségek hangjával, hiszen a szerepük is éppen annyi.

Sajnos, a Ghost Toast lemezén több ilyen dal is található: az Ishvara, a Kaia vagy éppen az Alia című tételek ugyanezekkel az eszközökkel élnek. Általában indiai népzenei vokál alatt pulzál az a fajta modern dzsesszes ambient alap, melyet a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a Trio Stendhal honosított meg nálunk.

A másik problémám már nem koncepcionális, hanem inkább technikai jellegű: ez pedig a hosszú és gyakran alkalmazott beszéd-bevágások módszere. A gond itt az, hogy egy-egy dal nem a saját kompozíciós módszereinek, folyamatos építkezésének, téma- és hangulatváltásainak köszönhetően szándékozik megvalósítani a célzott atmoszférát, hanem egy már önmagában külön létező művészeti alkotásra (jelen esetben regényre, filmre) történő hivatkozással.

Ez különösen zavaró az egyébként kiváló Last Man című tételben: Richard Matheson híres poszt-apokaliptikus regényéből (Legenda vagyok) készült két filmből kerülnek igen hosszasan részletek bevágásra. Aki nem ismeri e műveket, azt e bejátszások pusztán kizökkentik a zene hangulatából, azaz nemhogy hozzáadnak, hanem inkább elvesznek a dalok élvezetéből (hasonló a helyzet a fentebb már említett Alia című szerzeményben, melyben Frank Herbert Dűne című regényének /tévésorozatos/ részletei kerülnek beemelésre vagy a The Dragon's Tail címűnél is). 

Azok a nóták viszont, melyek során a fenti megoldásokat nem tapasztaltam, kiválóak: a nyitó Ka Mai és a Gordius, a Minotaur, továbbá az idézetektől eltekintve a Last Man nagyon erős darabok. Talán nem véletlen, hogy ezek a leginkább rock-orientált tételek is egyben: itt végre méltó szerepet kap Rózsavölgyi Bence gitározása és riffmunkája is. Számomra ezek mutatják meg a Ghost Toast igazi erejét és egyben ez jelentheti azt az irányt is, melyen érdemes lenne továbblépniük.

A többi, jórészt ambientes-világzenés szerzemény hallgatása során bizony elkalandozott a figyelmem: hosszú, hét-nyolcperces tételek ezek, álomszerű, általában egy adott témát repetitív módon kifejtő nóták és nagyon kellett koncentrálnom, hogy türelemmel végigüljem ezeket. A fentebb kiemelt négy tétel viszont nagyon erős: jó lett volna, ha egy teljes lemezanyagot kapunk a hasonló koncepciójú és színvonalú dalokból.

7/10