SAMAEL - Hegemony (2017)

2017. november 05. - Kovenant

samael_cover.jpg

Idén harmincéves a svájci Samael, az egyik legrégebbi black metal banda, mely még ma is aktív, igaz, az utóbbi időben azért elég takaréklángon égtek, szó se róla. Az első három albumuk gyakorlatilag egy időben jött ki a nagy norvég feketefém robbanással és tulajdonképpen semmivel sem maradt el a kortársak teljesítményétől. Aztán az 1996-as "Passage", no meg az 1999-es "Eternal" korongjaikkal fejest ugrottak az indusztriális, elektronikus dance-ütemekkel kikövezett zenei medencébe és egy egészen más utat jártak be: sok ősrajongót elvesztettek, de számosan voltak, akik a stílus megújítóit tisztelték bennük.

A Napalm Records által október 13-án megjelentetett "Hegemony" immár a tizenegyedik albumuk a sorban és hat évvel követi a "Lux Mundi" című anyagukat. Az elmúlt másfél évtizedben a svájciak három-négyévenként álltak elő aktuális kiadványukkal, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, nem igazán kényeztettek el bennünket átütő produkcióval. Az a hullám, melynek részben elindítói voltak, már nagyon régen lecsengett: az ipari alapokra épülő, szimfonikus betétekkel és hangszerelési megoldásokkal feldúsított metal mára ugyanolyan bevett alstílusa a színtérnek, mint az összes többi.

A görög Septicflesh vagy éppen az olasz Fleshgod Apocalypse - igaz, a death metal vonalon - elég régóta dolgozik együtt szimfonikus zenekarokkal, nem is beszélve a szimfonikus black metal trenddel, melyet a norvég Dimmu Borgir vagy éppen a brit Cradle Of Filth indított el. Amikor tehát jöttek a hírek, hogy a Samael a Svájci Szimfonikusokkal veszi fel a "Hegemony" korongot, nem igazán ment fel a vérnyomásom az izgalomtól.

A lemez pontosan úgy indul, ahogy a fenti várakozások indokolhatják: standard szimfonikus black metal tételek érkeznek, szinte pontosan a norvég Dimmu nyomvonalán, főleg a skandinávok legutolsó soralbumán hallott áramvonalasított, kicentizett, polírozott hangzásnak megfelelően. Bólogatós riffek, harci ütemek, a vonósok mindig éppen a megfelelő helyen húzzák a talpalávalót, hogy minél epikusabb és félelmetesebbnek tűnő atmoszférát teremtsenek. Csak éppen annyiszor hallottuk már ezt, hogy semmi, de tényleg semmi meglepetés nincs bennük.  

Teljesen korrekt iparosmunka, de annál nem több. Szakmányban sorjáznak elénk a nóták: ezek közül talán a Red Planet című tétel emelkedik ki a riffjével, illetve a menetelősebb, militánsabb témájával. Szép lassan eltelik az album játékidejének fele is és nincs semmi, amire az egyszeri metalrajongó igazán felkaphatná a fejét.

És akkor hirtelen történik valami: egészen konkrétan a hatodik dal, a Black Supremacy változtatja meg a leányzó fekvését, azzal a váratlan, kaotikus, régi vágású black metal őrületével, mely annyira hiányzott az eddigi szerzeményekből. Bár a refrén ismét kicsit sablonosra sikeredett, de annyira jólesik végre valamit mást, kevésbé egyértelműt hallani, hogy most ez is megbocsátható. 

Ettől kezdve mintha egy másik albumot hallgatnánk. A Murder Or Suicide folytatja a sort: ismét egy emlékezetes, groove-os, fifikás riffel találkozunk és végre az is egyértelművé válik, hogy mi is volt a probléma a lemez első felével. Ez az erőltetett szimfonikus black metal dolog, melynek során a gitárok csak szimpla ritmusozásra vannak kárhoztatnak, egész egyszerűen nem áll jól a svájciaknak. A gonosz, gitárorientált, indusztriális riffelés, megtámogatva Michael Locher karakteres előadásmódjával, sokkal egyedibb atmoszférát teremt, mint a sajnos napjainkra totálisan túljátszott szimfonikus megoldások.

Innen kezdve végig nagyon is korrekt szerzemények érkeznek: a nyugisabb, (Samael-mértékkel mérve) meditatívabb Against All Enemies nagy kedvencemmé vált, ahogy a drámai Land Of The Living is, de ugyanilyen jó a furcsa módon bónuszdalként parkoltatott Storm Of Fire is. Az egyetlen kakukktojás számomra a The Beatles-feldolgozás: az 1968-ban íródott Helter Skelter ugyan a legendás brit rockzenekar leginkább heavy metalos tétele, de akkor is fölöslegesnek és értelmetlennek tartom egy Samael-kaliberű csapattól, hogy harmincéves pályával a háta mögött feldolgozással kelljen kitöltenie a játékidőt. 

Összességében tehát nagyon kétarcú koronggal van dolgunk: a "Hegemony" első fele, konkrétan az első öt nóta úgy ment el mellettem, hogy igazából a refréneket sem tudnám visszaidézni. A hatodik daltól kezdődően azonban egy nagyon is összeszedett, kihegyezett produkciót kapunk, mely az adott stílus keretein belül újdonsággal ugyan nem, de ütős, korrekt nótákkal szolgál. Remélem, egyrészt nem kell újabb hat évet várnunk a svájciak következő lemezére, másrészt abban is bízom, hogy folytatják a fentebb említett nóták blackesebb, riffelősebb, nyersebb megközelítését. 

7,5/10

samael_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4113155840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.