BEAST IN BLACK - Berserker (2017)

2017. november 07. - Kovenant

bib_cover.jpg

A finn Anton Kabanen teljesen váratlanul, az egész metalszíntéren nagy meglepetést okozva távozott saját zenekarából, a Battle Beast heavy/power formációból 2015-ben. Érthetetlen volt a dolog, mert ő volt a fő dalszerzője, gitárosa és főnöke a brigádnak, de mint kiderült, nem önként lépett ki, hanem a többiek követelésére ment el. Azóta a Battle Beast kihozta idén friss albumát (lemezkritika ITT), de Kabanen sem tétlenkedett, hanem gyorsan összetrombitált egy nemzetközi tagsággal felálló csapatot (köztük a Wisdom soraiból ismert basszusgitárossal, Molnár Mátéval), leszerződött a Nuclear Blast kiadóhoz, melynek gondozásában november 3-án meg is jelent a "Berserker" című Beast In Black bemutatkozás.

Mielőtt rátérnénk az album tételes kivesézésére, hunyjuk le egy pillanatra a szemünket és képzeljük el, amint a Modern Talking csábos tekintetű, ondolált hajú, diszkrét alapozórétegben feszítő, búgó hangú operettdívái, Thomas Anders és Dieter Bohlen ránk mosolyognak a tévében vetített egyik klipjükben (legyen mondjuk a Cheri, Cheri Lady) és tekintetüket mereven a szemünkre szegezve közelednek felénk a képernyőn. Képzeljük továbbá el, hogy van olyan néző, aki most, 2017-ben ennek láttára izgatottan felkiált: "Igen, ők a hőseim, én is ilyen zenét akarok játszani!" 

Nos, mindez nem valami lázálom, hanem a pőre valóság. Amit a Beast In Black debütalbumán hallunk, az valamiféle perverz imitáció, melyben a nyolcvanas évek legborzalmasabb euro-diszkó slágereinek dallamai köszönnek vissza iszonyatosan gagyi szintetizátor-szőnyeggel megspékelve és olyan előadásban, mely jóval túlmutat a paródia határain. 

Nagyon ritkán szoktam magam felidegesíteni egy-egy új rocklemez meghallgatása során, de ez most megtörtént. Ha azonban valaki semmilyen érzelmi viszonyulást nem képes kialakítani a recenzió tárgyával, akkor tulajdonképpen miért is foglalkozik ilyesmivel? Szerencsére ez az érzelmi viszonyulásom nagyon hamar, gyakorlatilag egy-két perc után kialakult a "Berserker" koronggal kapcsolatban. 

Anton Kabanen érezhetően zenei bosszúállásra készült: meg akarta mutatni, hogy ő akár háromszor Battle Beast-szerűbb zenét is képes csinálni, mint az anyacsapata. Az euro-diszkó vonalat csutkára tekerte, azaz ami a Battle Beast esetében még valamennyire elviselhető, abba itt már konkrétan belefulladunk: édes-nyálas, cukormázzal és törökmézzel bevont csokipudingban fürdünk negyvenhárom percen át.

Ráadásul a zenekar Yannis Papadopoulos énekes személyében egy olyan maníros, affektáló, rettenetes fejhanggal rendelkező frontembert talált, hogy komoly fizikai kínokat jelent a magasait végigülni. A legrosszabb X-Faktor pillanatokat vagy a hasonszőrű zenés tehetségkutatók világát idézi az előadásmódja: én azt hittem, hogy tele van vendégénekesnővel az egész lemez (ehhez elég elindítani a Blind And Frozen című tételt), de kiderült, hogy maga Papadpoulos követte el egyedül ezeket a jó ízlés elleni merényleteket. Túlfazonírozott, rettenetesen erőlködő, gyakran elfúló vokális nyüszögésbe csapó dallammeneteket hallunk itt, melyre mentség nincs. Hallhatóan túl akarja énekelni Noora Louhima Battle Beast énekesnőt (nem fog menni, mert a hölgynek eszementen erős, karakteres hangja van, így vokális maszkulinitás terén köröket ver görög kollégájára).

A szólók terén is az ízléstelenség uralkodik: legyen háromszor annyira villantós és látványos a gitármunka, mint az anyacsapat esetében! Szinte minden dalban olyan értelmetlen skálázások, le-fel futkározó szólók találhatóak, melyek leginkább a fület sértik, de talán a gitáros ujjbegyét még jobban.

Ha lehántjuk a gitársávokat a dalokról, akkor egy tipikus nyolcvanas évek közepi italo- vagy euro-diszkó zenekart kapunk, ráadásul az igénytelenebb fajtából. Egészen elképesztő ez: komolyan, annyira nevetségesen ízléstelen és gagyi az egész, hogy a lemez hallgatása közben az ember gyakran egy jászárokszállási falunapon érzi magát, amint a világot jelentő furnérdeszkákon éppen Bunyós Peti vagy Ivós Béla és népi zenekara prüntyögi el Casio-szintetizátorain örökbecsű feldolgozás-blokkját. 

Először azt hittem, hogy ez valami vicc: annak kell lennie, mert ha komoly, az nagyon durva lenne. Eme borzalom bűnének a súlyát még egy dolog növeli: a zenészek hallhatóan képzett, harcedzett profik, akik tudatosan választották a sötét oldalt. Sokkal elnézőbb az ember, ha amatőrök vagy éppen autodidakta zenészek hoznak létre valami gyengébb produkciót, de azt őszintén, jó szándékkal teszik. De itt Kabanenék előre eltervezve tettek le elénk valami olyat az asztalra, aminek hallatán szem nem marad szárazon. Ne kerteljünk: ez a Fásy Zsülikék, Győzikék, Kozsó-fiúzenekarok, 3+2 haknibandák metal megfelelője. A két pont mindösszesen a megszólalásnak és a produkciós munkának szól. Kegyetlen.

2/10

bib_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1313199499

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kútmester 2017.11.07. 22:44:45

Az énekesre kiosztott kritikával egyet tudok érteni. A zenében látok fantáziát.

apuilat 2017.11.14. 12:55:18

Borz almos volt ezt a kritikát végig olvasni. Kb, mint az Alien: Covenant filmet végignézni...

Kovenant 2017.11.15. 00:14:23

@apuilat: Eddig messze a tied az év kommentje. Borz almos kritikát eddig nem volt célunk írni, ezután csak ilyet fogunk, de legalábbis megpróbáljuk.