SAVAGE MESSIAH - Hands Of Fate (2017)

2017. november 07. - Kovenant

sm_cover_1.jpg

A brit Savage Messiah még a kétezres évek közepén indult, mint az újhullámos thrash csapatok egyik legígéretesebbike. A több tagcserét is megélt zenekar egyértelmű főnöke és hajtóereje Dave Silver gitáros/énekes, aki a dalszerzői feladatok többségéért is felel. Megalakulásukat követően viszonylag gyorsan leszerződtek a Candlelight, majd a patinás Earache kiadókhoz és öt év alatt három lemezük is kijött a jellegzetes, thrash metalos logóval és a nyolcvanas évek színes-szagos heavy metal látványvilágát idéző borítókkal. Szépen haladtak előre, de átütő sikert nem tudtak elérni. Most három év után tértek vissza egy még nagyobb kiadó támogatásával, alaposan átfazonírozott megjelenéssel és hangzással: a kérdés, hogy mindez bejön-e.

A Century Media október 27-én jelentette meg "Hands Of Fate" címmel az angolok negyedik soralbumát: az egyetlen kapcsolódási pontot a korábbi korongokhoz Scott Atkins hangmérnök-producer személyében lelhetjük fel, aki korábban a Cradle Of Filth, a Gama Bomb vagy éppen a Sylosis lemezein működött közre. Afféle ötödik tag ő a Savage Messiah háza táján (minden eddigi lemezük zenei munkálatait ő irányította) és most alaposan benne volt a keze az új irány meghatározásában.

Az első Savage Messiah albumok egy rendkívül lelkes, profi hozzáállású és a nagy ősöket (elsősorban a Bay Area legendáit - hmm, Exodus) feltétlenül tisztelő thrash bandát mutattak, akik fáradhatatlan dinamizmussal és lendülettel tolták ezt a szikár, de szerte a világon igen sokak által szeretett stílust. Sok újdonságot nem hoztak a színtérre, egyértelműen a retro-thrash címszó alá lehetett begyömöszölni őket.

A probléma ott van, hogy lehetsz te a legjobb brigád a teljes újhullámos thrash mezőnyben, akkor sem fogsz túljutni a klubfellépések szintjén, mert egész egyszerűen ez egy olyan műfaj, mely harminc éve élte virágkorát, rajongói utánpótlása megszűnt: a közönség akkori kedvenceikkel együtt öregedett meg és csak a régi nagyokra kíváncsi a mai napig. Érezhette ezt a Savage Messiah is: az elmúlt években érdemi előrelépés nem történt a pályájukon és ezen akartak most változtatni a negyedik anyagukkal.

Scott Atkins és Dave Silver valami egészen furcsa főzetet készített nekünk a "Hands Of Fate" képében: elsőre hallatszik, hogy ez tudatos tervezőmunka eredménye (erről igen nyíltan beszél a frontember a promóciós anyagban is) és szó sincs valamiféle spontán megvilágosodásról. Nézzük a recept hozzávalóit! Kiváló produkciós munka és tökéletes, bivaly megszólalás, mely a Metallica 1991-es "Fekete Albumának" súlyos, máig etalonnak számító hangzásán alapul. A grafikai elemek teljes lenyesésével egy visszafogott, áramvonalasított borítót és zenekari logót kapunk, mely már távolról sem utal a thrash örökségre.

A zenei tartalom szempontjából hármas hatás érvényesül: egyrészt itt vannak a nyolcvanas évek brit heavy metaljának riffjei, néha ikergitáros megoldásai, másrészt az énektémák és a refrének egy az egyben hozzák a nyolcvanas évek végi/kilencvenes évek eleji amerikai (glam) rockzenekarainak kórusait (az egyébként kiváló zenével előálló, de megjelenésével közröhej tárgyává vált Winger dallamvilága egyértelműen visszaköszön). Ehhez társul a már említett Fekete Albumos Metallica groove-os, súlyos riffelése (lásd a The Crucible, a Lay Down Your Arms vagy éppen a Last Confession című dalokat). 

Ez három, egymást elég rendesen kiütő zenei világ és az eredmény pontosan olyan, mint amilyennek elsőre is tűnik: egy nagy katyvaszt kapunk, azaz az építőelemek nemhogy nem állnak össze egésszé, hanem minden egyes nótán belül kifejezetten taszítják, negligálják egymást, mint a mágnes azonos pólusai. Erre tökéletes példa a már említett The Crucible tétel: egy akkora '91-es Metallica-riffel indul a dal (no meg az énekverze is), hogy a fal adja a másikat, majd egy hirtelen váltással a szám egy gyönyörű Winger-refrénbe csap át. Nos, én szeretem a pörköltet és a somlói galuskát is, de külön-külön. Egyben  - ha lehet - nem kérném.

Azon kívül, hogy nem passzol itt semmi, a legkülönösebb az, hogy nincs az egésznek értelme sem: miért gondolhatta a Savage Messiah agytrösztje, hogy egy harmincéves stílust (a thrash metalt) lecserélve majd pont két-három másik húsz-harminc éves stílussal lesznek sikeresek? Az a jövő zenéje, hogy a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulójának dallamvilágát vegyítjük össze és kínáljuk fel a tisztelt nagyérdeműnek? 

A legnagyobb gondról még nem esett szó: ha egy, a negyedik soralbumánál járó tízéves zenekar esetében még mindig arról kell elmélkednünk, hogy melyik daluk melyik zenei legenda örökségének kreatív újraértelmezése (hogy a másolás/koppintás kifejezést ne hozzuk fel), akkor ott alapvető problémák vannak. Arra azért kíváncsi lennék, hogy milyen zenét játszana/írna a Savage Messiah saját erőből és kedvéből: van-e egyáltalán önálló arculatok? Ideje lenne megmutatniuk.

6,5/10

sm_band_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6113196642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.